A Magam ura eszes vígjáték és mély karakterdráma egyszerre. Miközben nincs másfél óra hosszú és egy átlagember magányos hegyi túrájáról szól.

Martin harmincas családapa. Introvertált, kiégett, unja a munkáját, társai irritálják, feleségével és fiával való kapcsolatában is lehetne több élet. A magányos hétvégi kirándulásoknak él, egy ilyen túrának lehetünk a tanúi mi is e film alkalmával. Az angol cím (Out of Nature) alapján azt is hihetnénk, hogy a főhős nem pusztán visszatér a természetbe (az Út a vadonba / Into the Wild után szabadon), de önnön természetéből is kivetkőzik. Ilyesmire utal a plakáton lévő pillanatkép is, melyen Martin a természet lágy ölén kocog hátizsákkal ugyan, de alul mit sem viselve. A kapuzárási pánik, avagy életközépi válság kézenfekvő bonyodalom egy komédiához (hisz tisztességben őszülő halántékú emberek képesek ilyenkor megőrülni, lásd Faterok motoron / Wild Hogs), e film viszont másról szól.

Ole Giæver író-rendező-vágó-főszereplő nagy trükkje inkább az, hogy bezár minket Martin fejébe. Halljuk a gondolatait, de van itt más is. Látjuk, amit fantáziál, aminek köszönhetően néha nem tudjuk, hogy ami történik, az valóság vagy képzelgés (és nincs hiány rémálom-szcénából sem). Nem pusztán látunk a lelki szemeivel: az alkotó kép mellett hang formájában is betekintést enged a hős belső folyamataiba. Mindezt azért képes ábrázolni, mert hősünk jobbára egyedül van a természetben. A naturalizmus nem csak tartalmilag, de formailag is jellemzi a filmet. Nem csupán a hős gondolataiba fülelünk bele, de teljes testi valójában is meglessük, azaz e mozi szokatlanul expliciten ábrázol férfi meztelenséget. Pőre filmről van szó, amiben a fő karakter lemeztelenedik előttünk. (Minden értelemben.) A hős gondolatait közvetlenül, öncenzúra és önszerkesztés nélkül halljuk. Szabad asszociációs tudatfolyam ez, amiben minden helyt kap buta és rosszmájú gondolatoktól az élet nagy kérdéseiig. A túra fizikai kihívásai helyett a hősnek szellemi síkon kell számot vetnie élete válságával, csömörével, na meg környezetéhez fűződő gyenge kapcsolatával. Eszképista, szökne a valóság elől, visszafordítaná elidegenedését a természetbe való visszatéréssel, de ott végképp egyedül marad kételyeivel.

E film egyszerre vígjáték és dráma, egyaránt komikus és realista. A komikum egyrészt a hős karakterének jellemhibáiból fakad. Korántsem macsó természetjáró, ellenkezőleg, hobbijával inkább kompenzál. Vesztes, legalábbis tudattalanul így gondol magára. Akár tipikus vígjátékhősnek is tűnhet – pl. hipochonder is, mint Woody Allen karakterei – de élhetünk a gyanúperrel, hogy a szerző alteregójához van szerencsénk. Nem kell ehhez fantázia, hisz ő játssza a főszerepet is. Ne higgyük viszont, hogy e mű holmi egocentrikus ömlengés. A cselekmény megfelel a forgatókönyvírás szabályainak, a képek művésziek, pedig kis büdzsés one man show-ról van szó (egyszer még a mikrofon is belóg). A főhős jellemhibái korántsem egyediek, inkább emberiek, e történet tehát rólunk is szól, azaz jóval több őszinte és nyers önportrénál. Még csak nem is maszkulin témájú alkotás, a direktor bevallása szerint eleinte női hőst akart (és végül jól döntött, hisz nővel mindezt már megcsinálták a Vadon / Wild alkalmával).

Látatlanban olybá tűnhet, ez a koncepció inkább prózába való, hisz ott szokás szavak áradatába önteni a hős érzelmi és értelmi mechanizmusait, színeváltozásait (de egy efféle egyfős darab színházban, vagy akár stand up comedy-ként sem mutatna rosszul). És a látszat csal. A filmművészet egyik erőssége, hogy megmutathat olyasmit, amit különben sosem látnánk. E mű pedig arról mesél, hogyan viselkedünk, amikor senki nem lát minket. Ezzel az egyetemes emberi kondíciót is feltárja, hisz ilyenkor nem játsszuk meg magunkat, kimutatjuk a fogunk fehérjét. Demoralizáló, szánalmas gyarlóságunk a másik fő humorforrás, e mű viszont inkább egzisztencialista dráma, semmint pusztán egy bűnösen szórakoztató fekete komédia. Akként viszont ironikus, nem veszi túl komolyan önmagát.

A mozi mint művészet ábrázolásmódja a kukkolásra is hajaz, hisz a kamera (és a mögötte állók) a közönség és a karakterek számára egyaránt láthatatlan. A nézők és az alkotók látnak, de őket nem látják. Mindez e filmben a főhősre is áll. Mivel senki nem látja a vadonban, láthatatlannak gondolja magát. Azt tesz, amit csak akar, a „maga ura”. Nem kacsint ki nekünk, nem tudja, hogy figyeljük, ugyanakkor oly szabadon fedezi fel a vidéket és önti szavakba benyomásait, mintha videónaplót forgatna. Perfekt szerzői alteregó és azonosulásra alkalmas hős egyszerre. Míg a testhorrorok arról mesélnek, hogy milyen pokoli az élet húsbörtönünkben, addig e keserédes, fanyar dramedy már inkább annak a krónikája, hogy a gondolatainkkal összezárva lenni sem egy népünnepély. (És a hős alteregó-volta bizonyítja, hogy ez alól a művész értelmiségi lét sem kivétel, ellenkezőleg). Jelen film szokatlanul kontemplatív, filozofikus, közelebb áll hozzá a Persona a maga apátiába menekülő hősnőjével, mint bármely dramedy.