A délszláv némafilmek után érdeklődők valószínűleg némi csalódással távoznak majd – a szerb filmgyártás születésének napjait felelevenítő, nosztalgiába ágyazott ironikus balkáni filmes hitvallásért beülők azonban minden bizonnyal maradéktalanul elégedetten lépnek ki Slobodan Šijan A nagy villamosrablás című filmjéről.
Három évvel a legutóbbi „soft reboot” után megérkezett a Szellemirtók legújabb kalandja, ami újfent megmutatja, hogy Hollywood fejesei továbbra is az univerzumépítés és ’80-as, ’90-es évek popkult-termékeinek nosztalgikus felidézésnek lázában ég. Csak kár, hogy ez már rég unalmas.
Nagyon úgy tűnik, hogy tizenkét évad után véget ért minden idők egyik legjobb és legfontosabb vígjátéksorozata. Most tényleg. De amíg Larry David él, ne kiabáljunk el semmit, csak emlékezzünk meg arról, hogy miért lehetett annyira szeretni a Félig ürest és David nyomorult alteregóját.
Woody Allen ötvenedik, egyúttal utolsónak szánt filmje épp annyi önreflexív kommentárral szolgál saját történetmesélése kapcsán, hogy ne váljon a rendezői életmű indirekt paródiájává. Ennek ellenére a Coup de chance túlságosan is marginális ahhoz, hogy emlékezetes lehessen.
Még ma is rejtély, miért váltak szét Joel és Ethan Coen útjai. Lehet, hogy ők így is remekül érzik magukat, mi viszont lélegzetvisszafojtva várjuk a szakmai mosolyszünet végét. Hiányérzetünket Ethan első igazi szólózása sem enyhíti, bár annak csak örülni lehet, hogy a Szökevény csajok visszacsempészi a vászonra a szexualitást.
Guy Ritchie a Netflixre forgatott azonos című sorozatverziót saját korábbi filmjéből. Azonban míg az Úriemberek a gyökerekhez való visszatérést jelentette a rendező számára, addig a belőle készült remake-széria csupán kaotikus karrierösszegzéssel kecsegtet.
Alighanem meglepő és zavarbaejtő húzás a Paramount stúdió részéről a Bajos csajok remake-je. Persze érthető az elképzelés, hogy egy kultuszfilm, ami a 90-es és 2000-es évek generációinak közkedvelt, kis túlzással definitív felnövéstörténetévé vált, talán még mindig képes ugyanezt a kulturális szerepet betölteni némi „ráncfelvarrás” után. Az már kevésbé egyértelmű, hogy a ráncfelvarrás eszközévé miért egy kihalt, mára már csupán csodaszámba menő műfajt választottak az alkotók: a musicalt.
A nonszensz baromságok francia nagymestere ezúttal egy magához képest földhözragadt, de azért szokásosan hibbant darabbal sértegeti a fikció és a való élet határát, valamint a művész, a befogadó és az alkotás társadalmi funkcióinak kusza kölcsönviszonyát.
Kevés olyan filmélményünk volt eddig, hogy a stáblistán megjelenő nevek hatására kezdjünk felszabadultan röhögni – a Sasquatch Sunset ilyen. És messze nem ez volt a legfurcsább benne.
