A Zöld Lovag az Artúr-mondakörbe tartozó klasszikus történet, a Sir Gawain és a Zöld Lovag egyszerre hű, ugyanakkor formabontó feldolgozása.
A film története szerint Gawain (Dev Patel) egy majdnem-lovag, akinek nem volt része még igazi nagy kalandban, nincs saját, dicsőséges története, idejét gyakran tölti kocsmában vagy bordélyházakban, közben meg szeretne lovag lenni, és kiváltságos helyzetben van, mert történetesen Artúr király unokaöccse. Karácsonykor egy titokzatos alak, a Zöld Lovag jelenik meg Camelot várában és egy játékot ajánl a lovagoknak: bárki mérhet rá egy csapást, jutalmul megkapja a varázslatos bárdját, azonban egy év múlva viszonozni fogja ugyanazt az ütést. Gawain a lovagi dicsőség reményében vállalkozik és lefejezi a Zöld Lovagot, aki kezébe veszi levágott fejét és közli, hogy egy év és egy nap múlva találkoznak. Az idő lejártával Gawain hosszas vacillálás után végül útnak indul, hogy szembenézzen sorsával.
A Zöld Lovag jól illeszkedik abba a „poszt” hullámba, amibe mondjuk a rendező előző filmje, a Kísértettörténet (A Ghost Story) is sorolható, de rokonítható Robert Eggers A világítótorony című fekete-fehér rémálmával (bár annál jóval visszafogottabb), vagy olyan régebbi darabok is eszünkbe juthatnak, mint a szintén meditatív tempójú, „trippy” Valhalla Rising vagy a szürreális Zuhanás (The Fall). Ennek megfelelően nem egy akciódús, pörgős fantasy eposszal kell számolnunk, hanem egy lassú lefolyású, hangulatalapú, titokzatos és nehezen értelmezhető filmélménnyel, ami közben felnövéstörténet, road movie és dark fantasy is.
A forrásanyaghoz képest a legszembetűnőbb különbség mindenképp Gawain újrafogalmazása. Lowery hőse még csak nem is lovag, tele van bizonytalansággal, szorongással, szeretne lovaggá válni, de érdemben nem tesz ezért: mintha egy mai halogató típusú ember középkori/fantasy-kontextusba ültetett verzióját látnánk. „Rengeteg időm van még”, mondja a film kezdetekor. Nem a lovagi toposz lebontásáról, sokkal inkább emberivé tételéről van szó, hisz Gawain végsősoron nem válik antihőssé, csupán egész egyszerűen nem válik hőssé. Az útjába akadó próbatételeken nem a lovagi eszményeknek megfelelően viselkedik, nem segít önzetlenül, kissé megúszósan viselkedik, de mégsem válik gerinctelenné, hisz tetteinek oka nem a morális romlottság, hanem a bizonytalanság és a felelősségvállalás hiánya. Az egyéni, belső szorongás, a szilárd identitás hiánya és a külső, lovagi erényekkel és eszmékkel kapcsolatos morális elvárások – önzetlenség, önfeláldozás, határozottság, tettrekészség – feszülnek majdhogynem feloldhatatlanul egymásnak. Gawain ilyen értelemben – kissé sztereotip módon – mintha mai fiatallá válna, aki szeretne, de képtelen felnőni.
A tematikai gazdagság közepette fontossá válik még egy értelmezés. A Zöld Lovag fából készült mivolta, a bárd azon tulajdonsága, hogy körülötte a semmiből fű terem, a gyakori, majdnem ipari kitermelést idéző kopár táj, Alicia Vikander egyébként erős monológja vagy a film utolsó képkockája mindenképp lehetőséget ad egy ökokritikai olvasatnak is: nyugodjunk meg, mindegy a szorongás, a végén úgyis mindent benő a fű, a zöld, az élet, vagy a rothadás. A film befejezése egyszerre lesz hátborzongató, ugyanakkor ellentmondásos módon felszabadító is.
Egy szimbólumokban és témákban ilyen mértkében tobzódó film esetében sajnos elkerülhetetlen, hogy időnként blöff-gyanús dolgok is felbukkanjanak, de mindezért kárpótol a film talán legnagyobb erőssége, a látvány és a hang. A díszlet és a dizájn mértéktartóan idézi a klasszikus fantasy műfaját, részleteiben furcsa, elemelt és eredeti, de egészében mégis valós, korhű. Andrew Droz Palermo feszesen komponált képeit és kameramozgásait Daniel Hart egyszerre misztikus, szakrális és modern zenéje egészíti ki, így audiovizuális élményként igen erősen szerepel A Zöld Lovag.
Azt nehéz megmondani, hogy miért nem válik mégsem lehengerlő filmmé. Talán még egy lépés kellett volna az elborultság irányába, és akkor lehetett volna egy olyan megosztó őrület, mint mondjuk A Világítótorony, vagy egy olyan izgalmas adaptációs teljesítmény, mint a Szörnyek és szerelmek (Il racconto dei racconti), ami szintén klasszikus meséket dolgoz fel. Talán lehetett volna picit feszesebb a történet vagy szigorúbb a vágás, esetleg határozottabb vagy merészebb a filmnyelv. Talán pont az a bátorság hiányzik belőle, aminek köszönhetően a Kísértettörténetben ha akartuk, ha nem, tíz percig nézhettük, ahogy a gyásztól kiüresedő Rooney Mara pitét eszik. Így inkább egy olyan alkotással van dolgunk, ami óriási csalódást fog okozni az igazi fantasyre vágyó nézőknek, és kellemes filmélményt a lassúbb, absztraktabb, több értelmezési lehetőséget nyújtó darabok kedvelőinek.
