A végletekig brit, üdítően kreatív és moderáltan vicces. Dickens regénye sosem volt még ennyire modern és korhű egyszerre.
A politikai szatírák olasz nevű skót mestere, Armando Iannucci tőle nem várt módon ezúttal egy klasszikus ifjúsági regényt vitt vászonra Charles Dickens 1850-es kvázi-önéletrajzi regényének formájában. Ami ezelőtti filmje, a Sztálin halála a szovjet diktátorról készült moziknak, az a David Copperfield rendkívüli élete a Dickens-adaptációk számára: egy nagyon friss és nagyon szokatlan, de üdítően vakmerő megközelítés.
A „modernizálás” legfeltűnőbb és legnagyobb port kavaró aspektusa a legkevésbé jelentős Iannucci vérfrissítésének szempontjából, mégsem mehetünk el szó nélkül mellette. A rendező ugyanis úgy döntött, hogy szereplőit „színvakon” válogatja össze, etnikumtól és bőrszíntől teljesen függetlenül. Így történhetett, hogy egy fehér karakternek fekete bőrű édesanyja van, és persze az, hogy a hamisítatlanul brit főszereplőt, David Copperfieldet a Gettómilliomos és az Oroszlán indiai származású sztárja, Dev Patel alakítja. Mindez a cselekmény szempontjából azonban teljesen mellékes, olyannyira, hogy még csak említésre sem kerül a filmben. Saját elmondása szerint a rendező célja nem a kedélyek borzolása vagy a reprezentáció volt, pusztán az egyes szerepekre leginkább megfelelő jelöltet választotta. Ilymódon a szigetország legnagyobb sztárjait sikerült összevezényelni: Tilda Swinton, Hugh Laurie, Peter Capaldi és Ben Wishaw is feltűnnek fontos szerepekben, a casting pedig kétségkívül a film egyik legnagyobb érdeme.
A színes stábnál mégis látványosabb a hangvétel, amit Iannucci filmje képvisel. Ha Dickens-filmekre gondolunk, akkor vagy olyan kosztümös drámák jutnak eszünkbe, mint Polanski Twist Olivérje, vagy modernizált történetek, mint Cuarón 1998-as Szép remények-feldolgozása. Iannucci filmje valahol a két kategória között helyezkedik el: megközelítésében korszerű, mégis a történelmi 19. század Angliájában játszódik, ami jellegzetes hangulatot kölcsönöz neki. Aki pedig ismeri a rendező munkásságát, nem fog meglepődni, hogy a humor kiemelt szerepet kapott a filmben, a rá jellemző groteszkül ironikus stílus Dickens tragikomikumával vegyítve váratlanul jól működik. Talán nem túlzás kijelenteni, hogy a David Copperfield rendkívüli élete az eddig készült egyik legszórakoztatóbb és legszínesebb Dickens-adaptáció. Ez elsősorban az alakítások természetességének köszönhető: hitelesen és otthonosan, a kosztümös filmek manírjai nélkül mozognak világukban, amivel történelmi rekonstrukció helyett élő, lélegző közeggé teszik világukat. Iannucci pörgős párbeszédei pedig tovább fokozzák ezt a hatást.
A David Copperfield Dickens egyik leghosszabb regénye egy tehetséges árváról, amelynek talán legfőbb ismertetőjegye, hogy a mű az író saját életén alapul – nos, amellett, hogy egy kivételesen népszerű regényt adaptál, Iannucci bizonyos szempontból a brit írólegenda önéletrajzát filmesítette meg. Ráadásul mozifilmként először: Copperfield történetébe eddig csak sorozatok és többrészes tévéfilmek merték belevágni fejszéjüket. Egy több, mint 900 oldalas eposz esetében mondjuk ez nem éppen meglepő, és bár az ebből fakadó problémák érezhetőek, a David Copperfield rendkívüli élete semmiképp nem nevezhető sikertelen feldolgozásnak. A történet sűrítésére Iannucci több módszert is használ, amelyek egyszerre szolgálják a film jellegzetes atmoszféráját és segítenek fogyasztható formában tartani a tömörített cselekményt.
Az egyik ilyen kiemelt fontosságú módszer a látványvilágban érhető tetten, amely tradicionális színpadi elemeket ötvöz filmes effektekkel. A részletgazdag és gyakran szándékosan plasztikus díszlet mellett több jelenetközti átkötést is fellibbenő függönyökkel kurzivál Iannucci, a flashback-ek pedig kivetített képsorokként jelennek meg. Az így felpörgetett elbeszélésmód olyan hatást kelt, mintha egy ADHD-s gyerek mesélné a történetet, annak minden előnyével és hátrányával együtt. 120 percen keresztül követik egymást a karikírozott jellemek, a tarka helyszínek és az abszurdum felé hajló események, melyek mégis végig követhetők és élvezhetők maradnak – egészen a film befejezéséig. Az alkotók mintha az utolsó tizenöt percben eszméltek volna rá, hogy még egy nagy marék cselekményszál elvarratlanul maradt és szövőszéküket turbó-üzemmódra kapcsolva igyekeztek volna gyorsan lezárni a munkát.
Gyengeségei ellenére egy kivételesen kreatív, üdítően modern, kísérletező és rendkívül élvezhető Dickens-adaptáció a David Copperfield rendkívüli élete. Bár Dickens a gyermekmunkáról, a társadalmi egyenlőtlenségekről, vagy a házasságról szóló társadalmi üzenetei közül sok beleveszik a gyakran félrehordó poénözönbe és a nyaktörő tempóba, a mű esszenciáját sikerül megőrizni egy új generáció számára. Ezt a klasszikus, mégis kísérletező„ifjúsági filmet” pedig érdemes nekik megmutatni.
