Hóhullás London szűk kis utcáin. Karácsony napja. A gyerekek játszanak, az emberek ajándékokat vásárolnak. Mindenhonnan csak úgy árad a karácsonyi hangulat. Ki gondolná, hogy egy ilyen szituációból el lehet jutni egy kísértethistóriáig? Charles Dickens rátalált az ideális útra. Olyan módon kovácsolta össze Karácsonyi ének című kisregényében a valóságot a fikcióval, a karácsonyt a szellemekkel, a szeretetet a zsugorisággal, hogy fantáziája ijesztő és egyben gyönyörű történetet eredményezett. Azonban még így is furcsa tapasztalnunk, hogy a világirodalom nagyszámú karácsonyi sztorija közül ez az egyedüli, amely több, mint másfél évszázadon keresztül lázba hozta a film- és színházrendezőket, és a mai napig visszatérő olvasmány, nem csak a gyerekek, hanem a felnőttek körében is.
A gyerekek azért kedvelik, mert a történet a számukra legkedvesebb ünnepet, a karácsonyt idézi meg, a felnőttek pedig azért, mert egy olyan didaktikai jelleggel is bíró jellemváltozásnak lehetnek tanúi, amelyben minden bizonnyal magukra fognak ismerni. Scrooge természetesen nagyon szélsőséges esete a zsugoriságnak, a szeretethiánynak, a pénzhajhászásnak és a széppel szembeni semlegességnek, azonban az erre való hajlam minden emberben ott bujkál. Nagyon gyakran képesek vagyunk elvesztődni az anyagi gondokban, a gazdagságra való törekvésben. Túlzottan gyakran hagyjuk figyelmen kívül a körülöttünk lévő emberek szeretetét és az életünkbe boldogságot, harmóniát hozó eseményeket. így hát kellemetlen bevallani, de mindannyiunkban ott rejtőzik Ebenezer Scrooge. Ettől a figurától válik pótolhatatlanná a Karácsonyi ének. Ettől a makacs, fösvény embertől vannak ránk hatással a regény filmes adaptációi. Hinni akarunk a változás lehetőségében, és éppen ezért olvassuk a művet, ezért nézzük a különböző filmes verziókat.
Korai változatok
Enyhe költői túlzással azt mondhatnánk, hogy a regény mozgóképes feldolgozása egyidős magával a filmmel, mint művészeti ággal. Az első adaptáció 1901-ben Walter R. Booth rendezésében készült el a Scrooge, vagy Marley szelleme (Scrooge, or Marley's Ghost) címmel. Ennek hírét és sikerét azonban messze túlszárnyalta az 1908-as, illetve az 1910-es változat. Az 1908-as adaptációt (Karácsonyi ének / A Christmas Carol) inkább az tudja értékelni, aki jól ismeri a kisregényt, mivel a film nagyon lerövidítve mutatja be a zsugori ember történetét. A múltjáról nem tudunk meg semmit, így az sem világos számunkra, hogy minek következtében vált ilyen iszonyatosan fösvény és rosszindulatú emberré, aki a karácsony napi jókívánságokra csak egy szóval tud válaszolni: „Badarság!". Ez az egy szó sok mindent elárul Scrooge jelleméről, szerinte minden, aminek nincs köze a pénzhez, értelmetlen: badarság a karácsony, badarság, hogy az emberek szegénységük ellenére tudnak boldogok lenni, badarság a szeretet is. Badarságnak tekinti régi üzlettársa, Marley szellemének fenyegetését is, amely szerint, ha Scrooge meg nem változik, a halál után az idők végezetéig súlyos láncokban kell vezekelnie. Marley szellemének megjelenítése az adaptációk nagy részében hasonló: láncokat és nagy pénzesládákat cipelő, ijesztő, haragos alak, aki ugyanakkor őszintén segíteni akar régi barátján, hogy neki ne kelljen ugyanazt végigszenvednie. Scrooge azonban csak a karácsonyok szellemeinek látogatásakor hajlandó igazán belegondolni eljövendő sorsába.
Az 1908-as verzió nagy hiányossága, hogy nem jelenik meg az elmúlt karácsonyok szelleme. Marley jelenését rögtön a jelen karácsonyának kísértete követi, aki megmutatja zsugori urunknak, hogy írnoka, Bob Cratchit, noha szegény, mégis kimondhatatlanul boldog. A szegény írnok és családja jelenetéből is hiányzik valaki nagyon fontos: pici Tim, Cratchit félszeg kisfia. Ő nagyon fontos fordulópont Scrooge javulási folyamatában.
A főszereplő a pici Timmel kapcsolatban érez először őszinte sajnálatot. Ekkor üt szöget a fejébe, hogy ha írnokának nagyobb fizetést adna, talán meg lehetne gyógyítani az ártatlan, jólelkű kisgyereket. Ebben az adaptációban furcsa módon nem tekintették fontosnak a történetnek ezt a szálát, hanem a Cratchit család idilli képéről rögtön átugrottak az eljövendő karácsonyok szellemének jelenésére. Scrooge egy temetőbe kerül, ahol szembe találja magát saját sírjával. Ez a regény egyedüli filmes változata, amelyben a halál gondolatát, a borzalmat tovább súlyosbítja a magányosságot hangsúlyozó sírfelirat. Scrooge tehát, ha zsugoriságához ragaszkodva élné továbbra is életét, magányos lenne halála pillanatában is. Ebbe a gondolatba még a legridegebb, legszilárdabb ember is beleremegne, és fontolóra venné a változtatást. Scrooge is ezt teszi. Jellembeli változása nagyon mélyről fakad, talán a legőszintébb dolog, ami valaha történt vele. A változás pillanatának és az azt követő színtiszta boldogságnak minden adaptációban hangsúlyozottan nagy teret és figyelmet szentelnek. Olyannyira boldoggá válik a mi rideg öregurunk, hogy a nézőre is közvetlen hatással tud lenni minden alkalommal. Ebben a filmben a hatás természetesen még erősebb lenne, ha pontosan indokoltnak és elkerülhetetlennek látnánk, hogy a rossz jóvá, a profán szentté lesz.
Ehhez hasonlóan az 1910-ben, az Edison Manufacturing Companynál létrejött változat is csak nagy vonalakban mutatja be Scrooge történetét, azonban mégis jobban ragaszkodik Dickens művéhez. Jelen van a karácsonyok mindhárom szelleme, így kicsit abba is betekintést nyerhetünk, hogy milyen volt Ebenezer élete, mielőtt a pénz lett volna az istene. Szerette az embereket, képes volt jól érezni magát, majd lassanként mindenkivel megszűnt a kapcsolata. Egyedüli szerelme a pénz maradt. Érdekes módon itt nem bizonyos helyszínekre viszik el Scrooge-ot a szellemek, hanem a szobájába varázsolják a víziókat. A 20. század első éveinek filmes technikai lehetőségeihez képest meglepően hatásos jeleneteket láthatunk a filmben. Meglepetésben részesülünk a Scrooge figuráját megtestesítő színész láttán is. Az Edison Manufacturing Company egyik legjobb színésze, Marc McDermott huszonkilenc éves kora ellenére tökéletesen formálja meg az öregember szerepét.
A személyiségfejlődés szemszöge
Egy teljesen más, de épp annyira érdekes Ebenezert láthatunk egy későbbi adaptációban, az 1938-ban Edwin L. Marin rendezte fekete-fehér nagyjátékfilmben. A Reginald Owen által megformált Scrooge egy idős, görnyedt, mindig morcos öregember, akinek a zsugorisága és folyamatos zsörtölődése már olyan méreteket ölt, hogy a figura nevetségessé válik. Ellenszenvet kevésbé, sajnálatot és nevetést inkább kivált a nézőből. Csak akkor boldog, ha aranyai társaságában töltheti idejét, mégis furcsa módon már az elején érezzük, hogy ez az ember nem veszett el még teljesen. Sejtésünk hamar beigazolódik, hiszen látva, hogy pici Tim súlyos beteg és mégis boldog, Scrooge már a második szellem mellett felismeri, hogy ő is szereti a karácsonyt.
A terjedelmi korlátok kitolásának és a filmes technika fejlődésének köszönhetően egy nagyon alaposan kidolgozott történetet, sokkal árnyaltabb figurákat és fantáziadús szellemeket sikerült megalkotni. Mi pedig nézőkként nagyon szerencséseknek mondhatjuk magunkat, mert az ötletesség és a színvonal továbbra is csak nő.
Bizonyos szempontból az 1951-es verziót (Scrooge) tekinthetjük a tökéleteshez legközelebb álló adaptációnak. Ez az első változat, amelyben egészen részletesen láthatjuk Scrooge gyerekkorát, az intézetben töltött karácsonyokat, amikor nem mehetett haza, mert apja nem akarta látni, a húgához fűződő mély szeretetét, élete első szerelmét és a folyamatot, amely lelkivilágát átalakította, és egy jégcsappá változtatta. Ebben az öregben a jóság legkisebb sugarát sem látjuk. Gonosz, mogorva, fösvény, gyűlöli a karácsonyt, és gyűlöl mindenkit, aki másként gondolkodik. Mi mégsem tudjuk őt megvetni. Sajnáljuk, mert tudjuk, hogy valamikor képes volt őszintén szeretni. Egy csodára volna szükség, hogy visszatérjen régi énje, és ez a csoda a karácsonyi szellemek formájában meg is érkezik. Scrooge-ban sokoldalú érzéseket váltanak ki a kísértetek, és mindegyik érzés roppant intenzív formában jön elő belőle. Az öreg ordibál és reszket a félelemtől. Később elérzékenyül, nosztalgiázik, majd újra erőt vesz magán. Természetesen újra meginog aranyközpontú üzletemberi hitében.
Sírját látva retteg a magányos haláltól, majd végül egy jobb, kedvesebb, szeretettel teli élet után sóvárog. Az erőteljes érzelmi megnyilvánulások nem feltételeznek föltétlenül teatralitást, itt azonban a rendező, Brian Desmond Hurst e mellett dönt. Ez az egyedüli adaptáció, amelyben legkevésbé sem realista játékmódot alkalmaznak a színészek a figurák megalkotására. A teatralitás általában maga után vonja a patetizmust, néha akár a ripacskodást, itt viszont nem ez történik. A teatralitás nagyon jól beilleszkedik a koncepcióba, és elsősorban hatásfokozó szereppel bír. A rendező kevésbé fektetett hangsúlyt a kisregény gyerekeket magával ragadó oldalára. Sokkal inkább Scrooge személyiségfejlődését mutatja be, mint megfontolandó és mindenki számára követendő példát.
Musical és animációk
A musical műfaja melletti döntésből kifolyólag az 1970-es, Ronald Neame rendezte adaptációban (Scrooge) kissé háttérbe szorul a történet didaktikai szerepe. Sokkal inkább a gyönyörű díszletezés és a dalok együttes hatásának köszönhetően kiváltott karácsonyi hangulatra fektetődik a hangsúly. Szintén a dalok érdeme, hogy árnyaltabbak a figurák, hiszen zenével és énekkel többet ki lehet fejezni, mint puszta szavakkal. Scrooge jellembeli változásának hiteles és hatásos bemutatása is a musical adta lehetőségekre vezethető vissza: erős, rideg szavaktól a nosztalgikus hangvételű dalokon át eljut egészen a boldogságtól sziporkázó éneklésig. A dal mint kifejezőeszköz általában tiszta érzéseket, lelkesedést, szomorúságot vagy épp vidámságot hordoz magában. Ebben az esetben azonban tanúi lehetünk annak, hogy milyen módon változtathat az éneklés fájdalmasan groteszkké egy jelenetet. London lakói együtt, vidáman énekelve ünneplik Scrooge halálát. Kihozzák koporsóját az irodájából, mire az összegyűlt londoniak ujjongva dalra zendítenek. A jelenet legfájdalmasabb oldala Scrooge ártatlan öröme: először nem látja a koporsót, és azt hiszi, hogy őt szeretik és ünneplik ilyen lelkesedéssel az emberek. Énekelni kezd ő is, és így közvetetten a saját halálát ünnepli. A vízió groteszksége tovább súlyosbodik, amikor Dickens történetétől eltérően Ebenezer a pokolban találja magát, Lucifer szolgálatában. Egy jéggel borított, patkányokkal teli irodát kap ajándékba, sok súlyos lánc kíséretében. Végül az otthoni ágyában tér magához a rákötözött láncok okozta ful-doklástól. És ekkor bekövetkezik a nagy váltás: Scrooge megtér, jó emberré lesz, a város pedig hangosan énekelve üdvözli őt, a megtért bűnöst.
Ilyen lelki mélységekig már nem ér el Richard Williams 1971-es animációs adaptációja (A Christmas Carol). Rövidsége miatt kissé összecsapottnak tűnik. Több fontos jelenet is hiányzik belőle, ami miatt Scrooge figurája, személyiségfejlődése érthetetlennek és megalapozatlannak tűnhet. Az animáció elkerülhetetlen előnye viszont a rajzok minősége és szépsége. Mintha egy gyönyörű, mozgó festményt látnánk, amely formailag annyira elkápráztat, hogy már-már el tudjuk nézni a tartalmi indokolatlanságokat is.
Szintén a rajzok szépségével és a gyerekek kedvenc figuráival varázsol el az 1983-ban készült, napjainkban is közkedvelt változat, a Mickey karácsonyi éneke (Mickey's Christmas Carol). Ez a változat egyértelműen a gyerekeket célozza meg, de felnőttekben is felébredhet az a valami, amit nosztalgiának nevezünk. Jól ismert figurákat látunk viszont a rajzfilmben: Scrooge McDuckot az öreg zsugori és Mickey egeret a szegény kis írnok szerepében. Ebből az adaptációból árad a kedvesség és a szeretet, mint a Walt Disney Pictures név által jegyzett rajzfilmekből általában. Nem követi pontosan Dickens történetét, de ebben az esetben nem is szükséges. Maximálisan teljesíti az elvárásokat azzal, hogy megteremti a nézőben az egyre ritkábban fellépő karácsonyi hangulatot. Ugyanakkor pedig szórakoztat is, hiszen a figurák és a feldolgozott jelenetek bőven adnak lehetőséget nevettető poénok beszúrására.
Átdolgozások
A szórakoztatásra való törekvés a későbbi változatokban egyre gyakrabban tetten érhető. Már-már divattá válik, hogy nem a szó szoros értelmében a regény adaptációját hozzák létre az alkotók, hanem a műből kiindulva a történetet teljesen más kontextusba helyezik. Ilyen módon ezek már nem konkrét adaptációk, hanem olyan filmek, amelyek erőteljes analogikus viszonyban állnak Dickens művével. Egyik ilyen próbálkozás az 1988-as Fekete Vipera karácsonyi éneke (Blackadder's Christmas Carol, r. Richard Boden) című komédia. Itt a történetet teljesen kicsavarták: a főszereplő nem rosszból lesz jóvá, hanem épp fordítva. Blackadder London legkedvesebb és legadakozóbb embere. Olyannyira jólelkű, hogy karácsony estéjén Baldrick nevű inasával rá kell eszmélniük, hogy egy pennyjük, sőt még egy szem diójuk sem maradt, mivel mindent odaadtak másoknak, így már nem is ünnepelnek, hanem visszavonulnak szobájukba aludni és álmodni. Blackadder szobájába téved a Karácsonyok Szelleme, aki egy-egy vízióban megmutatja Fekete Vipera két lehetőségét. Ha gonosz ember lesz, évek múltán a leszármazottai fogják uralni a Földet. Ha jószívű marad, Baldrick lesz az úr a háznál, ő pedig szolgálni fog. A szellem persze kihangsúlyozza, hogy az erkölcsi értékek minden anyaginál fontosabbak. Angol humorról lévén szó a végkifejlet egyértelmű: Blackadder másnaptól gonosz, elutasító, kárörvendő emberré válik, és nagyon jól érzi magát a bőrében. Viktória királynővel is szembecsapja az ajtót, így fosztva meg magát 50000 fonttól, amit jóságáért és nagylelkűségéért kapott volna. A rossz tehát itt is bűnhődik, csak épp komikus formában.
Az 1988-as év másik hasonló szüleménye a Scrooged című, Richard Donner rendezte film. A történet nagyon hasonló Dickens sztorijához, csupán 20. század végi környezetbe van átültetve. Frank Cross egy tévéadó igazgatója, és a maga módján Scrooge hasonmása. Frank pénzhajhász, karrierista, érzéketlen ember, aki képes egy alkalmazottját négy perc negyven másodperc alatt kirúgni, méghozzá karácsony napján. Scrooge-dzsal ellentétben Frank imádja a karácsonyt, de csakis azért, mert az emberek otthon ülnek, és kiüresedett életük legizgalmasabb tevékenységét folytatják: tévét néznek. Ez pedig Franknek sok pénzt hoz a konyhára. A Karácsonyi énekhez hasonlóan itt is megjelenik egy volt üzlettárs szelleme ijesztgető és figyelmeztető szándékkal, majd őt követi a három karácsonyi szellem. A film nagy erénye a viktoriánus kori történet aktualizálása és a szellemek sajátosan új, fantáziadús ábrázolásmódja. Az első szellem egy hibbant taxisofőr, a második egy ártatlannak tűnő, fehérruhás tündér, aki folyamatosan pofozkodik, a harmadik pedig egy csontváz fekete palástban. A szellemek akciója természetesen itt is sikerrel zárul, hiszen Frank megváltozik, figyelmes, odaadó, szerető emberré válik. Ahogyan ez előfordult már sok adaptációban, a hirtelen váltás itt sem eléggé indokolt és következetes.
Az átváltozás egyik leggyönyörűbb példáját egy 1992-es verzióban láthatjuk. A Muppeték karácsonyi éneke (The Muppet Christmas Carol) a Walt Disney Pictures stúdiójában készült, Brian Henson rendezésében. Nem analógiát látunk, hanem adaptációt, amely nem a sablonokat követi, hanem teljesen új megközelítésből mutatja be, hogy hogyan lehet valakivel megszerettetni a karácsonyt és az embereket. A film legfontosabb újítása, hogy nem csak emberek által megformált figurákat vonultat fel. A szerepek nagy részét rongybabákkal játszatja a rendező. Továbbá jelen van egy mesélő is, aki Charles Dickensnek titulálja magát. A mesélő egy új nézőpontot képvisel, így egy külső szemmel is láthatjuk a történéseket. A rongybaba-Dickensnek köszönhetően a filmbeli realitás és a fikció egybeolvad, így különleges, eddig nem tapasztalt hangulat jön létre. A valóság és képzelet összemosódásához hasonlóan kavarognak a személyiségjegyek Scrooge-ban. Az öregember természetesen itt is mogorva és fösvény, de nem olyan égbekiáltó módon, mint az eddigi adaptációkban, hanem csak csendesen, morogva lázad a karácsony ellen. Már az elején magában hordozza azt az énjét, amely a film végén előtérbe kerül. Ezért a szellemek sem leckéztetni, megijeszteni és kínozni akarják, hanem segíteni szeretnének neki. Újra megtanítják Scrooge-ot az alapvető, pozitív emberi érzésekre. Elmagyarázzák, hogy miért szép a karácsony, és megmutatják, hogy miért és hogyan kell ünnepelni. Mindebből kifolyólag Scrooge változása lassú, fokozatos, de biztos. Ő lesz Londonban az örömszerző ember. Mindenkit megajándékoz, mindenkit szeret, és mindenkivel együtt ünnepel karácsony napján. A film épp megfontoltságából és pontosságából adódóan vált a Karácsonyi ének filmes adaptációinak egyik legszebb és legsikeresebb változatává.
A kisregény filmes verzióinak száma szinte végtelen. És remélhetőleg még sok rendező lesz, aki elő szeretné venni ezt a művet, és látható életet akar majd önteni bele. Nem lehet annyiszor elolvasni vagy megnézni a Karácsonyi éneket, hogy megunjuk, és ne találjunk benne mindig valami izgalmasat, újat, érdekeset.
