Az Oscarok alkalmával mindig akad egy pár olyan film, amely szerényen húzódik meg a nagy nyerteseket mögött, de amelyeket mindenképp érdemes megnézni. Hollywood mostanában nem egy „lázadó fiatalembernek” engedi meg, hogy megnyilvánuljon a nagy stúdiók pénzén (például Alejandro Gonzáles Iñárritu, akinek a 21 gramm című filmjéhez gyakran hasonlítják a Ház a ködbent).
Az elsőfilmes Vadim Perelman alkotása (Andre Dubus III regénye nyomán) nem egészen kifogástalan: könnyen akadhat néző, aki nem fogja a drámaiságát teljes mértékben megalapozottnak vagy az elbeszélés hagyományos technikáját elég érdekesnek találni. A kényes téma árnyalt kezelése viszont (egy arab kultúrából származó család próbál új életet kezdeni Amerikában) vastapsot érdemel, főleg, ha arra gondolunk, hogy azért amerikai mainstream produkcióval van dolgunk. A film másik ütőkártyája a színészi játék. A családfőt játszó Ben Kingsley-t jelölték is Oscarra, s rossz nyelvek szerint a 2003-as női mellékszerepért járó díj a feleséget alakító Shohreh Aghdashloo-t illette volna meg.
A történet egy ház körül fonódik a kaliforniai tengerparton, amelyre mindkét főszereplőnek szüksége van ahhoz, hogy otthonra találjon, s így valami támpontot teremthessen életében. Kathy (Jennifer Connelly) magányosan él a szülői házban, férje elhagyta, és most alkalmi munkákból tartja fenn magát. Egy bürokráciai tévedés folytán kilakoltatják, és mielőtt bármit is tehetne, hogy visszaszerezze otthonát, a házat elárverezik. Az új tulajdonos, Behrani ezredes (Kingsley) Iránból menekült Amerikába, s családjának egységét úgy óvja, mint átmenekített, pompás bútorait. Azt reméli, hogy törvényesen megszerzett tulajdonát négyszeres áron adhatja tovább (mert ennyit ér a ház valójában), és így családja visszanyerheti otthoni státusát.
Perelman gondosan részletezi a két főszereplő helyzetét. Először Kathy anyjával folytatott telefonbeszélgetését követjük, aki természetesen nem ismeri lánya igazi helyzetét (valószínűleg nem is érdekli igazán), majd Behrani lánya fényes esküvőjének vagyunk tanúi. Kontrasztként Kingsley-t látjuk lapátolni az útépítők között, majd éjszaka egy közért pultjánál, amint feljegyzi füzetébe a félig elfogyasztott csoki árát. Hosszú évek kemény robotolásával lehet csak összeszedni egy házra valót (ahogy azt Kathy apja is tette annak idején). Most azonban nem érvényesek Benjamin Franklin másfél évszázados intelmei a kitartó, szívós munka gyümölcseiről. A legelső képsoroktól megteremtett komor hangulat sejteti: Behrani jóhiszemű becsületessége és türelme ellenére sem tudja majd tervét valóra váltani. Pedig már-már felmerül a remény, amikor Nadi, Behrani felesége a keletiekre jellemző kedvességgel behívja házába Kathyt, és a két asszony beszélgetni kezd egymással.
Az egyéni sorsokba azonban ismét beavatkozik a hatalom, a sajnos eléggé sutának sikerült fiatal rendőr figurájában. Lesternek (Ron Eldard) a kilakoltatásnál esik meg a szíve Kathyn (Connelly szomorú, kék tekintetéhez jól talál a „törött szárnyú madár” hasonlat, amit Behrani használ egy adott pillanatban), és kis idő múlva már el is hagyja érte feleségét (akit nem szeret) és két gyerekét. Fellángoló szenvedélye korántsem tartható elegendő motivációnak ahhoz, hogy túlbuzgón visszaélve státusával, pisztollyal védje Kathy érdekeit, hacsak nem ugyanazt a racionalitás nélküli igazságszolgáltatást akarja jelképezni, ami Kathyt is megfosztja házától. Emellett viszont érdemes összevetni a hisztérikus rendfenntartó figuráját a szeptember 11-e után kialakult fóbiával. Behrani idegensége még ebben az olasz-mexikói egyvelegben is feltűnő, s családja számára helyet még itt, a bevándorlók hazájában sem lelhet. A film viszont szerencsére az egyéni drámákra fekteti a hangsúlyt, és nem kalandozik el a politikai állásfoglalások terére. Így megmarad nézhetőnek, sőt elgondolkoztatónak.
