Minek ez az egész?! – szegezem magamnak a költői kérdést. Persze pontosan tudom az okát. Kell, mert a Road Trip és a hozzá hasonló darabok borzalmasan olcsón legyárthatók, s a marketingköltségeket hozzászámolva sem terhelik meg jobban gyártójuk költségvetését, mint teszem azt, egyetlen jónevű színész szerződtetése. (A Road Trip, mint befektetés a maga 65 millió dolláros bevételével már Amerikában sokszorosan megtérült, újabb dicsőséget szerezve a Gladiátorral, a Csibefutammal és az új Woody Allen-filmmel busásan jövedelmező nyarat záró Dreamworks-nek).

Felrémlik az ismert forgatókönyvíró, William Goldman elhíresült mondása: „in Hollywood nobody knows anything" – azaz Hollywoodban senki nem tud semmit. Egy tinédzserfilm esetében – és a Road Trip ebből az áramlatból való – a siker foka igenis előre tudható: filmünk nem hozhat olyan keveset, hogy végül ne termeljen egy kis extraprofitot. Igaz is, akkor minek az alkotói fantázia, az empatikus karakterábrázolás – egyáltalán bármi, ami elütne a csontsovány sémától.

Mindez csak összezavarná a hatékony képletet, így okoskodhattak a Road Trip készítői is (köztük a filmet producerként jegyző Ivan Reitman, a szórakoztató Szellemirtók és az Ikrek rendezője), s valóban, a Road Trip híján is van mindezen „fölöslegnek". A tavalyi Amerikai pite már frissen is izzadságszagú gegjeit recikláló college-komédiában négy, csupán külső jegyeik alapján megkülönböztethető fiatal (a nyurga, a zömök, a vigyorgó, a kába) cross county-kirándulásra indul. Ritka önironikus pillanat: a társaság hátramaradt, ötödik tagja (egyben a történet mesélője) aki szülővárosán kívül sehol sem járt még a kontinensnyi országban, nem tart társaival, nehogy megtörje e jellegzetesen amerikai hagyományt.

Az útra kelt négyes célja: megelőzni egy véletlenül postára adott videókazettát, melyen hősünk, a „zömök" (neve nem érdekes, személyisége nincs) félreérthetetlen helyzetben, akció közben látható. A címzett persze a zömök hűségesnek hitt barátnője egy távoli college-ben. A Road Trip tehát road-movie-ba oltott önfelfedező túra, melynek során kötelező módon előkerülnek a testnedvek, jelen lehetünk egy gumikesztyűben végrehajtott prosztatamasszírozásnál, lezajlik egy első éjszaka, felrobban apuka autója stb. Új viccet ezúttal sem sikerült kitalálni – azt hiszem, ez túlzott elvárás is volna – a régiek viszont nem működnek, s ez viszont súlyos hiba. Ha a filmkészítők nem is ismerik filmjük szereplőit (egyedül arra hajlandók visszaemlékezni a felelevenített életkorból, hogy ez az az idő, amikor mindenki „arra" hajt), legalább a viccmesélés mesterségét kitanulhatták volna. Nemegyszer már az előkészítés során biztosan megtippelhető, melyik irányból várható a csattanó.

Mi jöhet még ezután? A tini-horror az utolsókat rúgja (koporsójában a Rémségek könyve 2 lehet az utolsó szög), a tinirománc sem hoz már több babért Freddy Prinze Jr.-nak (bizonyítja ezt a Pasik és Csajok és a Rád vagyok kattanva kedvezőtlen fogadtatása), Shakespeare is kitántorgott a tanteremből, s úgy tűnik már a testnedvek se tudnak összetartani egy másfélórás mozifilmet. Temessük a műfajt? Ezt feltétlenül. Holott korántsem érdektelen, mi játszódik le egy tizen-huszonéves fiatalember fejében, környezetében. Ennek bemutatására azonban szakavatott mesélők kellenek, akik a bevételi görbéken kívül, szereplőiket is ismerik.

George Lucas számára nemcsak látványos, üres díszlet volt az American Graffiti görkorcsolyás hamburgerpalotája, s Barry Levinson sem ismerősök történeteire vagy újsághírekre hagyatkozott, amikor baltimore-i ifjúságáról mesélt a Dinerben. A szex, a szüzesség elvesztése az ő filmjeikben is mindenek előtt álló téma, a tinédzserálmok netovábbja volt. A különbség csak annyi, hogy míg a Richard Dreyfuss és Mickey Rourke alakította éretlenekre tíz év távlatából is emlékszem, egy napomba se került, hogy Josh, El, Rubin és Kyle, azaz a Road Trip főszereplőinek arcai végzetesen összemosódjanak emlékezetemben. Lehet, hogy bennem van a hiba, de én mindössze egy óriáskígyóra emlékszem az egészből.