A Hisztéria komikusan tár elénk egy megmosolyogtató sztorit: a női idegeket ellazító vibrátor feltalálását. Bár iróniával, sőt, kritikusan kezeli a megelevenített korszakot, néha öngólokat rúg, és pontosan olyan sztereotípiákkal él, melyek ellen lázad.

A 19. században a női hisztéria visszatérő diagnózis: Nyugat-Európát ellepik az álmatlansággal, ingerültséggel és különféle (szexuális) frusztrációkkal küszködő nők. A betegség állítólagos okozója a „vándorló” méh, amely változtatja helyét a testben, leginkább olyan esetekben, amikor a páciensnek nincs vagy nem lehet gyereke (ez az elmélet az ókorig vezethető vissza, a görög hysteria ugyanis anyaméhet jelent). A tünetek enyhítésére a nőpácienseken egy jól bevált helyi masszázst alkalmaznak, bízva a paroxizmus (magyarul: orgazmus) stresszoldó erejében. Más szakemberek (többek között Freud) ennél is tovább mennek, és hipnózissal próbálják kikúrálni a hölgyeket irritált állapotukból. A hisztéria 1952-ig van kórként számon tartva, ekkor ugyanis az Amerikai Pszichiátriai Egyesület úgy dönt, hogy a diagnózis nem tartozhat létjogosultan a modern „betegség-kánonhoz”.

Tanya Wexler filmje a viktoriánus Londonban játszódik, az 1880-as években, ahol a hisztéria szinte pestisként terjed. Mortimer Granville (Hugh Dancy), a fiatal orvos a tudomány legújabb vívmányait próbálja meghonosítani, ám sikertelenül: felettesei lenézik törekvéseit, és az ambíciózus pályakezdő munka nélkül találja magát. Több próbálkozás után Darlymple doktornál kap esélyt arra, hogy megannyi szenvedő nőt egy félórás intim masszázzsal tegyen újból gondtalanná. Darlymple persze – bár iskolateremtő módszerrel dolgozik – egy igencsak konzervatív, jólfésült öregúr, és ez lányaival való viszonyában is megmutatkozik: a naiv áltudományokkal foglalkozó, Chopin-t játszó feleségmatéria, Emily (Felicity Jones) a kedvence, ki is szemeli hamar Mortimer számára. A végsőkig liberális Charlotte (Maggie Gyllenhaal), a szegények pártfogója, a női jogokért harcoló pionír viszont a család fekete báránya, apuka titkolnivaló szégyene – pedig ez a lázadó feminista akkor is kiáll elveiért, ha kitagadják az örökségből vagy a börtön veszélye fenyegeti. Vajon Mortimernek melyik nővér szúr inkább szemet?

Míg Charlotte az ellen küzd, hogy ne csupán biológiai adottságai és a társadalom által felállított elvárások határozzák meg őt mint személyt (megelőlegezve a gender-problematikát), az ifjú Mortimer jobb keze elfárad és görcsös tehetetlenségbe zuhan. A „dottore” azonnal meg akar válni tőle, de ekkor megmenti a helyzetet Mortimer barátja, Edmund (Rupert Everett): a manuális munkát gépezettel helyettesíti, és egy bizsergető, pisztolyszerű kütyüt bocsát az orvosok (és a hölgyek) rendelkezésére. Úgy tűnik, hogy Mortimer szakmai- és magánéletében is helyreáll a (normáknak megfelelő) rend, de a sors mégsem azzal köti össze, akire számított. Lesz itt minden: boldogság, szerelem, orgazmus. Még a Királynőnek is.

A Hysteria élvezhető vígjáték: olyan helyzetekkel szembesít, melyek azonkívül hogy megnevettetnek, olykor szemérmes felünket is felrázzák. Könnyed és gördülékeny, s valóban izgalmas témát ragad meg, csak sajnos, mint már említettem, gyakran kínosan kiszámítható közhelyekbe csap át. Jobban találna hozzá egy okosan megírt szövegkönyv. Önellentmondás például, amikor Mortimer szeszélyesnek nevezi Charlotte-ot, mire a nő kacagva legyint, hogy végtére ő is egy nő. Mintha minden nő szeszélyes lenne. Vagy az is túlzás, hogy léteznének ennyire radikális, egyből szembetűnő ellentétek, mint az Emily-Charlotte páros. Charlotte karaktere amúgy is túlírtnak tűnik, és ezen az sem segít, hogy Gyllenhaal (ismét) túljátssza szerepét: ha a kortárs hisztéria létezik, valószínűleg a hasonlóan egzaltált színészi játék okozza. Ironikus, ahogy Gyllenhaal hisztérikusan alakít egy olyan nőt, aki megveti és elítéli magát a hisztériát.

Minden kornak meg kell találnia saját (reprezentatív) betegségét és annak gyógymódját. A film így megfelelő alkalom arra, hogy az elavultnak tűnő diagnózisokat fölülvizsgáljuk, megkérdőjelezve, hogy a szexualitáshoz kapcsolódó mentalitás, a kortárs nőkép és a női (társadalmi) szerepek mennyire változtak az elmúlt százhúsz évben – már ha változtak.