A részben magyar koprodukcióban készült Éterben Krzysztof Zanussi látványos fausti történetet épít fel az első világháború küszöbén álló Monarchiában.

Vérbeli szerzői rendezőként a lengyel Krzysztof Zanussi az életműve nagy részében hasonló kérdéseket vizsgál: hősei gyakran az élet értelmét keresik a természettudományos és a vallásos világkép között megrekedve. Az egzisztencialista önkeresés az Illumináció, az Imperatív vagy Az élet, mint nemi úton terjedő halálos betegség értelmiségi főszereplőit egyaránt jellemzi, amely során a különböző nézetek megmérettetnek, a hősök megítéltetnek. Kissé más irányból közelíti meg a kérdést a Védőszínek, amelyben egy nyári táborban a fiatal és a tapasztalt bölcsészkolléga összecsapásában az idealizmus és az opportunizmus feszül egymásnak. A mester-tanítvány viszonyt mefisztói-fausti viszonnyal kombináló film még a morális nyugtalanság mozijának égisze alatt készült, amihez valamiféleképpen a két fenti narratívát kombináló Éter is visszanyúlik, hogy aztán az aktuális szociálpolitikai helyzet helyett az egyetemes európai kultúra állapotáról tegyen állításokat.

Az Éter egy remekül megválasztott központi szimbólum körül forog: mint a filmben el is hangzik, egy olyan anyagról van szó, ami kitölti a világegyetemet, mégis túl keveset tudunk róla – olyan „kvintesszencia”, ami egyszerre páratlan lehetőség és veszélyes fegyver. A film orvos főhőse (Jacek Poniedzialek) az éterrel kísérletezik, azonban egy halálos baleset következtében a kivégzés küszöbére kerül – hogy aztán megköttessen a fausti alku, és a továbbiakban az egyre veszélyesebb és tisztességtelenebb üzelmeit is mindig megússza. Az Éter a prológus után egy, a Monarchia határán fekvő erődben játszódik, ahol a doktor katonaorvosként viszonylag láthatatlanul és szabadon dolgozhat, azonban a névtelen, elegáns úr (László Zsolt) újra és újra jelzi a megállapodásukat.

Zanussi bevallottan Faust-parafrázist készített, de az Éter emellett egy másik emblematikus európai történetet, a Frankensteint is megidézi. A doktor ugyanis Frankensteinhez hasonlóan az emberi élet és halál határait vizsgálja, a test és a lélek elválasztásával kísérletezik, bevetve a hipnózist, elektrosokkot, étert és egyéb anyagokat. Mindez megbotránkoztatja fiatal és naiv segítőjét, aki a doktor tisztán racionális és célelvű gondolkodásmódjával szemben a vallásosságban gyökerező, romlatlan nézeteket képviseli. Ugyanakkor a fiatal Taras is fausti figura, hiszen míg az orvos az ördöghöz, ő az orvoshoz láncolja magát, és míg az orvos vágya, hogy uralkodhasson, Tarast tipikus fausti tudásvágy szállja meg. Ki hogyan gazdálkodhat a sors kínálta lehetőségekkel az összeomlás felé menetelő Monarchiában? Az Éter végére kettejük sorsa elválik egymástól, Zanussi pedig szokatlanul direkt katolikus kinyilatkoztatással zárja a történetüket (ami a Fausttól nem, a rendező korábbi filmjeitől viszont idegen).

Ugyanakkor ez a fausti történet meglepően bújtatott az Éter nagy részében, méghozzá egy szerkezeti játéknak köszönhetően: a film ugyanis két egyenlőtlen részre oszlik, és míg az első A nyilvános történet címet viseli, ezt mintegy epilógusként követi A titkos történet. Ez aztán egyértelművé teszi az első részben még csak sejthető mefisztói beavatkozásokat (és több játékidőt enged László Zsoltnak is). Ahogy a legtöbb Zanussi-film, az Éter is sok világnézeti vitának ad teret, elsősorban a tudományos kutatás világjobbító szándékát illetően, amit egyébként maga az orvos önzése és hatalomvágya cáfol meg. Ugyanakkor az Éter a technikai fejlődést általános értelemben is vizsgálja, miközben az első világháborút megelőző baljós, fojtott hangulat a küszöbön álló világégést és vele együtt az egész eljövendő gyötrelmes huszadik-huszonegyedik századot is előrevetíti. Ebben pedig a Napszállta rokona az Éter, hiszen ugyanúgy a felszíni haladás alá pillantva látja meg a romlottságot, ami végül bedönti az addig ismert világrendet, az események pedig a jelenünk elé is tükröt tartanak.

Zanussi Nemes Jeles kalapszalonjához hasonlóan remek szimbolikus és nyugtalanító helyszíneket és motívumokat talál a meséhez. Az elmegyógyintézet (benne szintén fausti párhuzamként Margittal), a bordély, a kémkedés, egy álpap és mindenekelőtt az erőd (amit a komáromi erőd „alakít”) kellően sötét hátteret adnak a doktor és asszisztense kísérletezéséhez. Ezekkel éles ellentétben állnak a szépség pillanatai, amelyek mintha magát az étert, ezt a csodát jelenítenék meg: a szűrt fény, a függönyökön át láttatott századfordulós idill; Piotr Niemyjski operatőr gyönyörű és emlékezetes képeket komponált. A lengyel-ukrán-litván-magyar-olasz koprodukcióban készült Éter talán kissé direkt üzenettel dolgozik, a cselekményt pedig túl sok mellékszál bonyolítja, de így is az idén nyolcvan éves Zanussi legjobb filmje az utóbbi évekből, ami gond nélkül odaállítható a midcult klasszikusai (A nyugodt nap éve, Csendes érintés, Vágta) mellé.