Kis túlzással – és nem kis cinizmussal – azt mondhatnám, előbb értek ide a tatárok 1241-ben, mint a 2007-ben készült Mongol című film, mely a héten kerül a magyar mozikba. Ez utóbbinak nem azért örülünk, mert ezúttal egyetlen király sem fulladt a Csele-patakba, hanem mert Szergej Bodrov grandiózus eposza megérdemli, hogy szélesvásznon is láthassuk.

Bodrov alighanem a leghíresebb/leghírhedtebb mongol, Dzsingisz kán történetét vitte vászonra. Az orosz rendező – tervei szerint – három filmet szentel a történelem egyik legnagyobb hódítójának, és látva a nyitódarabnak szánt Mongol sikerét (tavaly versenyben volt a legjobb idegennyelvű filmnek járó Oscarért, és jelölték az Európai Filmdíjra is), nem kétséges, hogy zöld utat kap a folytatásra.

A tervezett trilógia első részében a rendező célja a főhős karakterének pszichológiai megalapozása volt, így a Mongol tulajdonképpen nem más, mint a rettegett hadvezér „így jöttem” filmje. Ennek köszönhetően jóval kevesebb akciót láthatunk, mint amit egy történelmi kalandfilmtől elvárhatnánk, helyette kapunk egy pontosan ábrázolt karaktert, tragikus felnőttéválás-történetet és az egész filmen átívelő, melodramatikus szerelmi szálat.

A több, mint két órás történelmi kalandfilm a gyermek Tamüdzsin útját meséli el hadvezérré válásáig. A Mongol Birodalom későbbi urával kilencéves gyermekként találkozunk, akinek – mivel a törzs vezetőjének fia – a hagyomány szerint jövendőbelit kell választania. Tamüdzsin a politikai szempontból előnyös merkit lány helyett végül másik törzsből választ arát, akinek megígéri, öt év múlva visszatér hozzá. A hazaúton azonban apját megmérgezik, Tamüdzsinnek pedig menekülnie kell a hatalomra törő gyilkos elől, aki nem nyugszik, amíg meg nem öli a törvényes utódot. Tamüdzsinre innentől kezdve megpróbáltatások sora vár: magányos farkasként nő fel a prérin, többször is fogságba kerül, majd – immáron felnőttként – eladják a városba rabszolgának, ahol a civilizáció bajnokai büszkén mutogatják a ketrecbe zárt „mongol veszedelmet”.

Az orosz–kazah–német koprodukcióban készült film – némi öniróniával – szembehelyezkedik a nyugati társadalmak „ázsiai barbár” képével, ám mindezt olyan hévvel teszi, hogy már-már a túlzott idealizálás csapdájába esik. Bodrov egyszerre láttatja hősét mitikus szférákba emelt legendának, melodrámai hősnek és a homályba veszett történelem ősi alakjának. Bodrov mégsem szakadt el teljesen az európai kultúra hagyományától. „A mongolok sosem háborúznak egy nő miatt” – hangzik el a filmben, Tamüdzsin mégis felrúgja a szokás diktálta elveket, hogy felbőszült Menelaoszként induljon harcba elrabolt felesége, a szép Börte visszaszerzéséért.

Ha valaki a történelemóra helyett a moziban szeretne tájékozódni Dzsingisz kán életéről és tetteiről, bizony rossz helyen jár. A több, mint 800 évvel ezelőtti eseményekről szóló feljegyzések finoman szólva is hiányosak, Bodrov pedig nem a történész, hanem a filmrendező szemével tekintett e fehér foltokra – és töltötte meg azokat romantikával, némi misztikummal, humanizmussal és nem kevés drámaisággal. Bodrov ennek ellenére igyekezett minél több autentikus elemmel gazdagítani a filmet: mongol nyelven, többé-kevésbé eredeti helyszíneken forgatott, a hitelesség azonban egy percig nem mehetett a filmszerűség és a nézői azonosulás rovására. Bodrov jótékonyan hallgat a történetírások azon momentumáról, mely szerint Tamüdzsin tízévesen lenyilazta a testvérét, de attitűdjét jól mutatja az is, hogy főszereplői közül csak a Börtét alakító Khulan Chuluun mongol származású: Tamüdzsin megformálója japán (Tadanobu Asano), legnagyobb ellenfelét pedig egy kínai származású színész (Honglei Sun) játssza.

Bodrov a hatáskeltés minden lehetséges eszközét felhasználja, ám mindezt olyan ügyességgel teszi, hogy egy pillanatig sem érezzük bosszantóan hatásvadásznak: izgulunk, amikor izgulnunk kell, meghatódunk, ahol meg kell hatódnunk. Ám legtöbbször csak szájtátva ülünk a lenyűgöző képek láttán, a Mongol ugyanis leginkább a látványvilág tekintetében emelkedik a műfaj társdarabjai fölé. Az ízlésesen stilizált csatajelenetek és lenyűgöző totálképek teszik igazán emlékezetessé a filmet, melynek láttán valószínűleg sok producer felszisszent Hollywoodban. Bodrov ugyanis „félpénzzel” indult a forgatásra (a másik kalandmágus, Peter Jackson a költségvetés kétszereséből készítette el A Gyűrűk Ura egyes darabjait), mégis az utóbbi idők egyik leglátványosabb eposza készült el irányítása alatt.

Bodrov filmje nem a 12. század végi eseményeket igyekszik precízen rekonstruálni, hanem egy grandiózus, izgalmas történetet mesél el, amiért még a legszorgosabb töltögetőknek is érdemes felállni kicsit a monitor elől és bemenni a moziba, mert a Mongol szélesvászonnal és 5.1-es hangzással felvértezve válik igazán nagy hódítóvá.