A szűkszavú ZAPPA cím egy ügyesen összerakott rajongói dokfilmet rejt az elmúlt század egyik legnagyobb zenészéről.
Bevallom, kissé összerezzentem, amikor kiderült, hogy a kamasz-színészként a Bill and Tedből ismert(?), később meg kreatívnak nem igazán nevezhető, legfeljebb jó témaérzékenységű, de igencsak átlagos formavilágú dokumentumfilmek készítésével foglalkozó Alex Winter fog a huszadik század egyik legnagyobb zenei zsenijéről filmet készíteni. Zsenihez zseni dukálna. Ez nem adatott meg, viszont legalább a Frank hagyatékát kerberoszként őrző család (a ZFT, azaz a Zappa Family Trust) áldását, sőt, mi több, a hatalmas földalatti Zappa-archívumhoz való hozzáférést is adott a rendezőnek. Ehhez hozzácsapódott minden idők egyik legsikeresebb közösségi finanszírozása a Kickstarter platformon (hiába, na, a Zappa-rajongóknak van pénze, nem hiába adott ki a család félszáznál is több poszthumusz-albumot a géniusz 1993-as halála óta), és a végeredmény egy bő kétórás mozi rengeteg archív anyaggal, ritka felvétellel, pár érzelgős momentummal, és a végén egy „nem is volt olyan rossz, na" szájízzel.
Egy Zappa-szerű figura életét összefoglalni nem könnyű feladat: amellett, hogy gitáros, énekes, producer, zenekarvezető, dal- és zeneszerző volt, aktívan kampányolt cenzúraellenes témákkal, filmet készített, kiadót és postai zeneforgalmazó vállalkozást vezetett. És ami a legfontosabb: elavulttá tette a zenei műfajok, zsánerek fogalmát. Nem beat- vagy rockzenét írt, nem jazz fusiont, és nem is szimfonikus kísérleti műveket – hanem Zappa-zenét. Az ő univerzumában egyformán fontos volt a szalagmanipulálással és kezdetleges stúdiótechnikákkal létrehozott kollázs-zene, a fülbemászó, de szubverzív popdal, és a londoni szimfonikusokkal a Barbicanban eljátszatott balettszvit is. Kemény dió, még az életművet kívülről-belülről ismerő rajongónak is. Alex Winteren érződik, hogy rajongó, és ezzel nincsen semmi baj, sőt. Ismerni és elismerni is kell a film témáját, ha már ilyesmire vállalkozik az ember. Az az erőfeszítés is látszik, hogy ne egy sima fanszerviz legyen a dologból: megpróbálnak megpedzeni egy-egy kínosabb témát, mint pl. Zappa nemcsak zenei, hanem szexuális szabad(os)ssága, vagy rideg perfekcionizmusa, amikor a mindössze kottamegvalósító eszköznek tekintett zenészekről volt szó. Ez is rendben lenne.
Az egyetlen probléma az, hogy néha olybá tűnik, mintha semmit sem tanultak volna a mestertől, akiről most filmet csinálnak. Bele-belecsúsznak érzelgős pillanatokba, és az is minimum furcsa, hogy ehhez olyan zenefoszlányokat használnak, amelyek nemhogy nem a Zappa-repertoárból szármnaznak, de ő maga se írt volna le életében soha ilyen hangokat. Ha valami totálisan életidegen volt tőle, az a patetizmus, az érzelgősködés, az amerikai szirup. Igazi vitriolos hangú ellenkultúrharcos volt, akinek a legfontosabb szövegmódja az irónia – és noha ezt az oldalát a film megpróbálja bemutatni, a végeredmény felemás lesz, mert nem tudják, nem akarják tágabb kontextusba helyezni. Persze, Zappa önmagában is egy univerzum, de azért mégsem csak úgy a levegőben lógott. A hamar saját magává paródiájává váló flower power-nemzedék terméke is volt, csakúgy, mint a századforduló után kibontakozó avantgárd mozgalmaké. Ezzel együtt az sem lesz teljesen tiszta a film végére, hogy pontosan mi is volt az alkotók célja vele: hommage-nak még csak-csak rendben lenne, de néha azt a talmi érzést próbálják kelteni (már a film címe is csak úgy, simán ZAPPA, hálistennek a Who the Fuck is Frank Zappa? munkacímet kaszálták), hogy akkor most itt bele fogunk látni egy korszakos zseni agyába, valamit felfogunk a működéséből, az őt mozgató motivációkból. Ez sem valósul meg, de hát két óra alatt nem is lehet összefoglalni egy ekkora méretű és hatású életművet.
De tény, hogy a ZAPPA egy másodpercre sem unalmas, és akár hiánypótlónak is mondható. Nagyon sok mozgókép készült ugyanis Frank Zappáról/val/által – nem is irigyelem a doksi vágóját: igazi bőségzavarban lehetett –, de mindeddig nem volt egy olyan produktum, amit vizuális segédanyagként oda lehetett volna adni mondjuk egy, a Zappa zenéjével csak épp most ismerkedő fiatalnak, hogy „lássa is, amit hall". Most már van, és nemcsak az újszülötteknek lesz új a vicc, hanem a rajongásba beleőszültek is kaphatnak izgalmas dolgokat benne. Szó mi szó, a felsoroltakat leszámítva nagyon jól működő film a ZAPPA, de nem a filmkészítők, hanem az alany zsenialitása miatt.
A magyarországi fanok viszont egyvalamit nehezen fognak megbocsátani Alex Winternek: a doksi – egyébként nagyon ügyes dramaturgiai érzékkel – Frank Zappa egyik legutolsó élő fellépését, a vasfüggöny lehullása utáni prágai útját használja a doksi keretezésének. Nos, mindössze hat napra rá fellépett Budapesten, a Tabánban is. A film pökhendien hazudja a prágai koncertről, hogy „these will be his last recorded guitar performances". Ha ebben hazudik vagy téved, akkor vajon még miben? Ezért ajánlanám mindenkinek, akár ősöreg Zappa-rajongó, akár csak az Apostrophe' dúdolhatóbb futamaival épp csak ismerkedő tizenéves, hogy az efféle mozgóképes alkotásokat, legyenek azok bármilyen jó dramaturgiájúak és bármilyen rajongói jóindulattal elkészültek, csak a megfelelő gyanakvással kezeljék. A lényeg – és ebben szerintem Frank Zappa is egyetértene velem – ugyanis az albumokban van. Music is the best.
