A magyar underground egyik legendás alakjáról, Víg Mihályról tankönyvbe illő életrajzi dokumentumfilm készült. Ebben pedig már első hallásra is érezni az ellentmondást.
Bár a múlt század második fele a magyar történelem sokat vitatott, és sok szempontból sötét időszaka, a kultúra terén kifejezetten izgalmas változások történtek a korszakban. Ahogy a Víg Mihály-film kommünikéje is fogalmaz, a tűrt és a tiltott kategória között egyensúlyozó underground, vagy ha úgy tetszik, avantgárd (a két szó persze nem ugyanazt jelenti, de bőven akadnak közös pontok) szcéna a valódi progresszió terepe volt. Ráadásul a művészet akkor sokkal inkább számított társadalmi cselekvésnek, állásfoglalásnak, egyfajta életformának. Ennek megfelelően a különböző ágak sem váltak el egymástól: aki zenélt, filmezhetett mellette, aki írt, csinálhatta mindkettőt – a sor pedig a végtelenségig folytatható.
Egy hallatlanul izgalmas időszakról van tehát szó, amelynek számtalan emblematikus alakja (akik közül sokan fel is tűnnek ebben a portréfilmben) máig példaképként szolgál az épp induló művészgenerációk számára. Az utóbbi években ráadásul a korszak filmes feldolgozása is egyre élénkebb: tavaly az Eltörölni Frankot erről a kultúrkörről mesélt (Víg Mihály szerepel is benne), de a Besúgó is próbálkozott ennek az ábrázolásával (a főcímdal emlegetése nyilván adja magát, illetve sokán Szőke Abigél karakterében a Víg-portréban is fontos szerephez jutó Méhes Marietta hatását látták viszont). Kécza András dokumentumfilmje is igyekszik csatlakozni ehhez az áramhoz, azt a Víg Mihályt bemutatva, aki a Trabant és Balaton együttesek emblematikus alakja, Tarr Béla több filmjének zeneszerzője, és a Sátántangó főszereplője.
Báron György fogalmaz úgy Víg életével kapcsolatban, hogy: „Nagy történet ez, megírásra vár.” S valóban, még egy ilyen felületes (hiszen egy 100 percbe sűrített életút szükségszerűen az) áttekintéssel is hihetetlen kanyarokat fedezhetünk fel az ábrázolt útban. Kécza András filmje pedig sajnos nem is vállalkozik másra, mint ennek a pontról pontra történő elmesélésére.
Alapvetően két nézőpontból lehet vizsgálni ezt a filmet. Ha kortörténeti dokumentumként nézem, akkor Kécza munkája kifejezetten érdekes. A rendező sok, korábban nem látott archív anyaghoz fért hozzá, jók a kontrasztok az idős és a fiatal Víg között, és ahogy korábban is mondtuk, a korszak jelentős szereplői szinte kivétel nélkül megjelennek – igaz, e téren azért a film bízik a nézőjében, tehát nem árt tudni, hogy ki volt Bódy Gábor, Xantus János vagy épp Másik János, a rendező ugyanis nem igazán foglalkozik a kontextualizálással.
Ha viszont filmként vizsgálom az alkotást, már sokkal vegyesebb a kép. A portréfilmek kapcsán régi közhely, hogy két igazán fontos alapkő van; találni kell egy jó karaktert, és egy hozzá hű megközelítésmódot. Az első feltételnek maradéktalanul megfelel az Ott torony volt. Víg Mihály zseniális alany, olyan részletességgel, alapossággal, reflektáltan, de mégsem érzelemmentesen beszél a saját életéről, ami egy végtelenül intelligens és sokat látott ember benyomását kelti, akinek az egész pályáját meghatározza a rendszeren, a kereteken kívüliség. Saját megfogalmazása szerint egy-két napnál tovább sosem tudta azt csinálni, amit más mondott.
Épp ez a címkézhetetlnség az, amiből gyakorlatilag semmi sem jelenik meg a filmben. Érteni vélem Kécza András alkotó szándékát – egy csendes, közelikkel operáló, szigorúan az emberre koncentráló mozit készíteni –, csak épp azt felejtette el, hogy miről és kiről rendez filmet. Ez a szcéna szinte kívánja, hogy valaki hozzájuk hasonlóan szabadon közelítsen a tárgyhoz. A magyar művészvilág a meg nem értett és az érthetetlen vékony határán egyensúlyozó zsenijei egyszerűen ledobják magukról azt a fajta lineáris elbeszélést és eszköztelenséget, amit Kécza választ.
Ettől függetlenül azért a filmben születnek igazán erős pillanatok. Míg például Bódy Gáborról csak annyit hallunk, amennyit egyébként is olvashatunk egy filmtörténeti könyvben, Méhes Marietta megértéséhez érzésem szerint közelebb visz az Ott torony volt. Víg kicsit kívülről, de azért mégis közelről ismerve állapítja meg a nőről, hogy bár teljes jószándékkal, de nagyjából minden körülötte élő férfi életét tönkretette. A két lábon járó femme fatale, akiről az ember néhány pillanatra még el is hitte, hogy meg tudja hódítani, ám utána még keserűbb volt az ébredés.
Húsba vágó emellett, ahogy a film alanya a Hit Gyülekezetében töltött időszakáról, illetve arról beszél, hogy ennek eredményeként hogy vesztette el feleségét. Víg – saját elmondása szerint – Pajor Tamás sugalmazására lépett be a felekezetbe, és bár ő hamar távozott, párja tovább maradt, ezt követően pedig a film szerint komoly pszichikai terrornak tették őt ki, aminek nyomán végett is vetett az életének. Amit eddig a film látványaként említettünk, hirtelen előnnyé válik; ezeknek a pillanatoknak kifejezetten jót tesz, hogy van idő megfelelően kivezetni őket.
Külön fejezete kap természetesen Tarr Béla is, Víg pontról pontra veszi sorra a közös munkákat. Itt már inkább az anekdotázó legenda lép elő: Tarról keveset tudunk meg, viszont kiderül például, hogy a Sátántangónak a szó legszorosabb értelmében nem volt forgatókönyve („Béla is egy könyvvel járkált.). Víg összegzésként megállapítja, hogy eddigi karrierjéből a Tarral való együttműködésre lehet a legbüszkébb, és hogy minden bizonnyal az utókor is ezen szerzemények maitt emlékezik majd rá.
Végső soron a film végkicsengése nem negatív, és ez Kécza rendezésének javára írható. Víg Mihály pont olyan, ahogy ezeket a művészeket legjobb pillanataikban elképzeljük: laza, vicces, tisztában van a saját korlátaival, nem tagadja le a nehézségeit, de képes alapvetően elégedetten tekinteni a sorsára. Fodor Tamás mondta egyszer róla, hogy biztosan nagyon tehetséges valamiben, csak azt nehéz megmondani, hogy miben. Talán azért, mert nem csak egy dologban.
