Descartes-idézettel kezdődik Barthes munkája – azonban a látszat ellenére nem filozófiai vagy irodalomelméleti értekezésről van szó. A szerző ugyanis nem Roland, hanem a vele csupán névrokonságban álló Sophie Barthes, akinek első, Sundance-fesztivált illetve annak forgatókönyvíró workshopját megjárt játékfilmje lényegében a descartes-i dualizmus teljes elfogadásán és szőrmentén való kifigurázásán alapszik.

Descartes sok szempontból megkerülhetetlen ebben a függetlenfilmes, keserédes vígjátékok sémáit (talán túl szolgaian) követő filmben, de amiatt mindenképpen, hogy Barthes úgy akar lélekről beszélni, hogy a kifejezéshez kapcsolódó számtalan vallási konnotáció ellenére messziről elkerül minden ilyen jellegű problémafelvetést. Ehhez pedig alapvetően nincs más támasza, mint a test és lélek különállóságát filozófiai alapossággal taglaló Descartes.

No meg Charlie Kaufman – tesszük hozzá azonnal, hiszen a Cold Souls valójában korunk talán legzseniálisabb forgatókönyvírójának két művét férceli össze. Paul (az önmagát játszó Paul Giamatti alakításában) kiégett, unalomba és enyhe depresszióba süllyedt new york-i színész, aki egy szomorú késő őszi napon lélekraktározást kínáló cégről szóló újságcikkbe botlik. Lelkének súlya alatt – igen, sajnos ez szó szerint így hangzik el a filmben – nyögve, és – hogy a magaskulturális utalásoknak is helye legyen – a Ványa bácsi próbáival kínlódva úgy dönt, kipróbálja a lélek testből való eltávolítását megvalósító szolgáltatást. A műtét folyamata lehetőséget teremt a rendezőnek arra, hogy finoman parodizálja a descartes-i megközelítést: a lelkek ebben a világban megfogható, anyagszerű, üveghengerben tárolandó kis micsodák – a főhősé például szemtelenül hasonlít egy csicseriborsóra. A történetet ezentúl az mozgatja, hogy ezek a kis lélekmütyürök bárkibe átültethetők, így csempészáruvá is válnak a feketegazdaságra mindig kapható kelet-európaiak, közelebbről az oroszok révén (a szentpétervári leányvállalattal és úgy általában Oroszországgal kapcsolatban Barthes otrombán felszínes és megalázó sztereotípiák tömkelegét vonultatja fel). Paul előbb a könnyű, ámde érdektelen és érzéktelen léleknélküliséget próbálja ki, majd mikor ez egyszerre hoz számára ágybéli és próbatermi kudarcot, egy orosz költő lelkét béreli ki, mérsékelt megelégedéssel. A bonyolódó szálak és a bolyongó lelkek nyomán hősünk Oroszországba keveredik, mivel ő is rájön a Virág elvtárs-féle igazságra: kicsit ilyen, kicsit olyan, de a miénk.

A történet alappiléreit adó két elem, az önmagát játszó, testébe másoknak bejárást biztosító színész (A John Malkovich-menet) és a mentális tevékenységeket módosító fiktív gépezet (Eternal Sunshine of a Spotless Mind) kaufmani inspirációja tagadhatatlan, azonban Barthes-ban sem a szellemi muníció, sem a stiláris fantázia nincs meg ahhoz, hogy ebből izgalmas mentális konstrukciót faragjon, majd pedig illő formavilágot rendeljen hozzá. A Cold Souls valójában színészfilm, hiszen Paul Giamattin áll vagy bukik minden, akinek önmagát pellengérre állító önironikus gesztusa a film egyetlen értékelhető eleme. Ő azonban legfeljebb átlagosan teljesít, hiszen hozza ugyan a tőle már ismert enyhén frusztrált értelmiségit (a film woody alleni gyökereit se felejtsük itt megemlíteni), de a megszokott finom fintorok sematizmusán nem tud túllépni. Leginkább az róható fel neki, hogy nem tud élni a sztori által felkínált kivételes színészi kihívással: a különböző lélekállapotok (saját lélek, nincs lélek, más lelke) általában csak leíró módon (saját vagy mások magyarázataiban) jelenik meg, az ő játékában alig, csupán a szélsőségesen evidens, parodisztikus helyezetekben. Mindehhez Barthes egy teljesen szokványos, steril képi világot rendel, ami semmilyen módon nem jeleníti meg a történet fantasztikumba hajló jellegét, csupán a lelkekben megbúvó emlékek ábrázolásákor előveszi a kézikamerát – a fesztiválközönségek kielégítésére.

Roland Barthes a jel és a jelölt (jelentés) függetlenségén alapuló szemiotikát alkalmazta egyedülálló gondolati erővel és magával ragadó elméleti nyelvezet segítségével az irodalom- és műértelmezésre; Sophie Barthes a sokkal ezoterikusabb test-lélek különállást vitte elméleti sekélyességgel és sematikus megformálással filmre. Ebből is láthatjuk, hogy a név nem kötelez.