Bruce Willis felpumpálta az izmait, és leforgatta a Die Hard 6-ot, ami pont olyan röhejes lett, mint az előző két Die Hard. Ezt mégis zabálni fogja a közönség, mert Bruce Willist most Dwayne Johnsonnak hívják, és őt épp ezekért az eszetlen, önironikus CGI-blődlikért szeretik az emberek.
A Felhőkarcoló az a film, aminek a sztoriját már a szereposztás láttán felskiccelhetjük a mozijegyünk hátuljára, mert története egyébként sincs sok, az a kevés pedig rá van írva az arcokra, akiknek az első pillantásából tudjuk, hogy a film melyik pontján fognak szórakoztatóan béna halált halni, amiért rossz barátként/skandináv terroristaként/túlbuzgó rendőrként elárulták a hősünket. A Felhőkarcoló az a film, aminek nevezett hőse egykori FBI-os túszmentő, nem mellesleg a szupermodern Hong Kong-i felhőkarcoló biztonsági szakértője, aki úgy ugrik át egy építkezési daruról a vagy 30 méterre lévő toronyházba, hogy nekifutni se nagyon tud, mert műlába van. A Felhőkarcoló az a film, amit látva Newton elégetné az összes publikációját, mert a fizikának itt már semmi értelme nincsen, Schwarzenegger viszont elégedetten mosolyog, mert valaki visszacsempészte Hollywoodba a Kommandó szellemiségét, és akkorát ugrik, olyan lendülettel géppisztolyozza le a statisztériát, és olyan csípősnek szánt egysorosokat küld utánuk a halálba, mintha még mindig a 80-as években járnánk.
És legfőképp, a Felhőkarcoló az a film, amelyben hősünket Dwayne Johnson játssza, aki jelenleg nem tud olyan fárasztó CGI-pornót forgatni (ld. Rampage), ami ne kaszálna világszerte legalább félmilliárdot, mert ő az a figura, akit attól függetlenül is szeretni lehet, hogy nagyrészt tényleg csak fárasztó CGI-pornókat forgat. Johnsonnak egy trükkje van, mégpedig az, hogy szuperhősök nélküli filmekben játszik szuperhősöket, akik a hétköznapokban jófej, vicces családapák, de aztán beüt a krach, mondjuk, mutánsszörnyek zúzzák le Chicagót (Rampage), vagy földrengés San Franciscót (Törésvonal / San Andreas), Johnson pedig sármos mosollyal menti meg a fél világot. Hogy ezzel a típusfigurával és filmtípussal hogyan válhatott a világ legjobban fizetett színészévé, az nem annyira a színészi kvalitásairól, mint inkább a megmentőkre és gyors megoldásokra áhítozó, a szuperhősöket is nagykanállal zabáló korról, meg a látványos és persze látványosan súlytalan pixelpusztításokban utazó Hollywoodról mond el sokat, aminek ideáltipikus filmjét manapság épp ezek a Dwayne Johnson-mozik képviselik, amikben az akció épp olyan grandiózus és rajzfilmszerű, mint DJ muszklijai.
A kérdés tehát nem az, hogy a Felhőkarcoló jó film-e vagy sem (filmnek rossz, akciófilmnek nem rossz), hanem hogy hol helyezkedik el Johnson évente 2-3 filmmel bővülő munkásságában. És ott bizony a sikerültebbek között van, mert amit vállal, azt teljesíti, és hozza az akciófilmes B-közép harminc évvel ezelőtti színvonalát. A forgatókönyv olyan, amilyen, de a mutatvány működik, mert a filmet író és rendező Rawson Marshall Thurber a legjobbaktól lop: a Pokoli toronyból (The Towering Inferno) a pokoli tornyot, a Die Hardból a sztorit és a terroristákat, a Mission: Impossible – Fantom protokollból a toronyfal-mászást, A sanghaji asszonyból (The Lady From Shanghai) meg a tükörszobás lövöldözést. Az a film, aminek a logikája másodpercenként bucskázik akkorát, hogy abban még Dwayne Johnson is elhasalna, de közben Orson Wellestől kölcsönöz egy digitálisan felturbózott, pixelképernyős labirintusban játszódó finálét, csak azért, mondom, hogy Orson Wellestől kölcsönözzön egy finálét, az igenis szórakoztató, mert helyén van a humorérzéke.
És azt is tudja, hogy hol a helye a filmtörténetben. Valahol félúton a Die Hard paradigmaváltó, izzadt trikós zsaruja között, aki már földhözragadtan, mérgelődve lőtte szét az ellent, és Schwarzenegger mindent – logikát, gravitációt – maga alá gyűrő izomkolosszusai között, akik minden lépésükkel meghazudtolták a fizika törvényeit. „Ez hülyeség” – szögezi le egyik halálugrása előtt Dwayne Johnson, majd nekiáll, hogy összeszigszalagozott kézzel és műlábbal felhőkarcolót másszon, óriásturbinákat machináljon, és titánajtókat feszítsen szét és támasszon ki azért, hogy kimentse a családját a lángoló toronyból. Hogy ez kikacsintás vagy csak béna dialóg, azt döntse el mindenki maga, a Felhőkarcolónak ugyanis nincs ideje ilyesmiken agyalni, netalán kirakni az idézőjeleket, mert megállás nélkül ugrál egyik nyaktörő kalandtól a másikig.
Hiszen tudja jól azt is, hogy egy felhőkarcolós katasztrófafilmben ma már nem a tűztől való ősi félelmünkre kell apellálni, mint a példabeszédnek forgatott Pokoli toronyban, hanem a tériszonyunkra, a bukástól, zuhanástól, eltűnéstől való félelmünkre, mert ez a korszerű, és mert ezt szolgálja jól a digitális technika. A pixeltűz ugyanis világos, ártalmatlan, és nincs olyan fekete, gomolygó, gyilkos füstje, mint az igazinak, a tér viszont felszabadult a digitális kameráknak köszönhetően. A Pokoli toronyban ’74-ben még nem tudták a legizgalmasabb helyekre tenni a kamerát, a Felhőkarcolóban viszont már rutinszerűen kocsizhatunk ki a szakadék fölé, vagy lengedezhetünk a semmi fölött lógva a torony oldalában, és ettől akkor is liftezhet egyet a gyomrunk, ha közben tudjuk, hogy az egészet zöld háttér előtt vették fel Hollywoodban.
A Felhőkarcolón nyugodtan számon lehet kérni a hibáit, mert az ablaktörés, falomlás, padlózúzás és egyéb fizikai attrakció itt is súlytalan, hiszen a túlzásba vitt CGI szó szerint azzá teszi, amikor meghazudtolja a gravitációt, a poénokból pedig lehetett volna több (és jobb), ha már egy akcióvígjáték-rendező írta és dirigálta a filmet. De felesleges, mert a Felhőkarcoló a maga módján így is szórakoztató Dwayne Johnson-mozi: egy kellemesen jellegtelen akciózás, amit könnyű élvezni a moziban, de legalább ilyen könnyű elfelejteni is hazafelé. Csak Dwayne Johnsont nem lehet: a fél lábunkat rá, hogy ő most is zsebre vágja a félmilliárdot.
