Brad Peyton újabb katasztrófafilmje lehetne sokkal katasztrofálisabb is. A Rampage: Tombolás egy egyszerűségében nagyszerű videójáték-adaptációnak csúfolt kaiju-film, amit jó nézni, és könnyű megérteni.
Hollywood eheti Dwayne Johnson-filmjében a 21. század zsírmentesen ideáltipikus akcióhéroszává vált pankrátor egy meghasonlott katonából lett főemlős-szakértőt alakít – ez már önmagában zseniális –, aki a ’80-as évek kultklasszikus Midway-játékának fonákjára fordított kvázi-adaptációjában néz szembe egyetlen igazi barátja, az alapjáraton kedves, Kokót megszégyenítően pengeagyú (nem a volt bokszolócelebről van szó, de akár róla is lehetne) és az altesti humorért valamiért rajongó George, az albínó gorilla megvadult, megnőtt, önmagából kifordult énjével. A képbe bekerül egy szintén hatalmasra mutált repülő tüskés farkas és egy böszme agyaras-galléros krokodil is.
Míg azonban a játékgépekre megszült Rampage-ben a játékos a szörnymonstrumokat irányítva pusztítja a nagyvárosokat, addig Brad Peyton San Andreas utáni újabb Johnson-katasztrófafilmjében a néző egy percig sem szimpatizál a Chicagót romhalmazzá barmoló génmanipulált vadállatokkal és tetteikkel. Egyrészt azért, mert ezek az Álomgyárat végzetesen rabul ejtő és mára ragozhatatlanná silányult kaiju-filmekből kipattant dögök az égadta világon semmiről nem tehetnek, hiszen a film magyar alcímében foglalt tombolásukat egy ’80-as éveket idéző, irreálisan gonosz cég kisiklott génberhelős űrkísérletei váltják ki. Másrészt azért, mert A Szikla karizmatikus izomtömege kellemesen ránehezedik a négy forgatókönyvíró éjt nappallá tévő munkájának eredményeként totálisan – és bizonyos mértékben becsülendően – botegyszerűre megírt cselekményre. Johnson újfent remekül hozza azt a fékezett habzású, kedélyességében és családbarátiságában is kemény, morálisan megingathatatlan Johnson-karaktert, amit minden filmjében. A Rampage lehetne rossz, unalmas, fáradt film is, ugyanakkor Johnson az egyetlen igazán fontos filmbeli karaktervonását – barátságát az általa megmentett George gorilla iránt – csúcsra tudja járatni, a film tetemes hányadában látott észveszejtő pusztítás és akciócunami pedig pontosan azért válik a legtöbb esetben immerzív, elragadó élménnyé, mert a néző a film expozíciójában épp kellően részletesen vázolt viszonyukkal azonosulni tud. Jane Goodall tökéletes alfahím-alteregója nem csak George szívét rabolja el. A brutális katasztrófapornó közepette nem csak a kihipózott King Kong-utánérzet életben maradásáért drukkolunk, hanem azért, hogy a két főszereplő hiteltelenségében is bájos Disney-barátsága ne szakadjon meg.
Nyilván vannak mellékszereplők is a filmben, de tényleg mellékesek. Az atavisztikus rombolásért felelős kísérletek áldásosan B-filmes tudománytalan tudományának (mégis ki az isten buherál génfegyvereket az űrben?) zengzetes pszeudo-okosságai Naomie Harris szájából potyognak ki, aki egy ponton – finoman jelezve, hogy mennyire is kell komolyan venni a filmet – a Wikipediát idézve magyarázza el, hogy mi a helyzet. Mégis, a Jeffrey Dean Morgan által alakított ügynök az, aki nem feltétlenül indokolt karakterének higgadt cowboy-manírjaival minden porcikájából sugározza azt, amit a nézőnek kellene éreznie: ez az egész csak egy nagy, sikonyálásokban, összeomló épületekben és helikopterekben gazdag móka. Nem lenne ugyanakkor ekkora móka a Rampage, ha Peyton nem mosná tisztára Roland Emmerich (az ő Godzillája és a Rampage között meglepően sok a párhuzam) és Michael Bay rendre túl sokat akaró stílusát. Filmje igazi látványfilm (amin persze nem dob a harmadik dimenzió), ami sokat veszítene hatásából, ha Peyton nem komponálta volna meg mérföldes akciószekvenciáit olyan komplexitásukban is közérthető módon, ahogy arra az emlékezetesen buta katasztrófafilmekkel naggyá vált elődei soha nem voltak és nem is lesznek képesek. A Rampage baromi látványos film, és kész.
Ugyanakkor távolról sem tökéletes. Lappang valami furcsa, kizökkentő skizofrénia a film mélyén. Miközben egy alapvetően kalóriamentes, ember-állat barátságról szóló, a humorosság álcáját néha magára öltő popcorn-zabálós sokat látott őrületnek mutatja magát, a Rampage – véletlenül vagy sem – elég ridegen és közönyösen kezeli a feláldozható arctalan tömeget. Több tucatnyi ember hullik el a filmben kifejezetten szemkápráztató, olykor pedig zavarba ejtően kegyetlen módon, ami a kötelezően összeomló felhőkarcolók és az emberi tehetetlenségből eredő pánik jeleneteivel karöltve elég rendesen meg tudja idézni az ikertornyok pusztulását követő sokkot és terror-paranoiát. Lehet ez provokáció, amivel nem is lenne baj, de Peyton filmjéből csak nagyon erőlködve lehetne lepárolni a terrorizmust boncolgató politikai mondandót.
A bazinagy állatszörnyek a bazinagy állatszörnyes filmekben általában metaforikus bazinagy állatszörnyek, de sajnos Peyton nem fejti ki, hogy a Rampage esetében ez mit is jelenthet. Azért, mert nagy az esély arra, hogy nincs mit kifejteni. Lehet, hogy a Midway játékából ismert gorilla, farkas és krokodil filmes reinkarnációi nem is az Ivanka Trumpra és a kisebbik Donald Trumpra hajazó, nevetséges ganéságukban nosztalgikusan egydimenziós antagonista-testvérpár (Malin Akerman és Jake Lacy jó szar alakításai) által megtestesített emberi hübrisz végtermékeként csesznek hamuvá egy nagyvárost. Lehet, hogy csak rohadt nagy pusztító állatok és ennyiben ki is merül a szerepük. Ugyanakkor, ha lenne némi szatirikus éle, némi intellektuális mélysége a rokonszenves érzelmi intelligenciája mellett, a Rampage feltehetően akkor sem ezért lenne emlékezetes. Önfeledt, kellemes, szórakoztatóan komolytalan egyszerűségét ugyanis nehéz lenne bármivel is ellenpontozni.
