Az Egy ország, egy király zaklatott, főszereplővel talán nem is rendelkező film. Mintha szándékain kívül állna, hogy egységes képet fessen saját témájáról, a francia forradalomról. De ugyan miért is várnánk egy szépre csiszolt narratívát arról az időszakról, amelynek tényleges uralkodója a káosz?
Máshogy feltéve ugyanezt a kérdést: létezik-e egy olyan valós vagy fiktív élettörténet, amelyen keresztül hozzáférhetővé válik a francia forradalom mint esemény? Amelyen keresztül egyszerre elmondható a király és az arisztokrácia bukásának története, a polgárság egyre növekvő politikai befolyásának története, a városi szegénység aktivizmusának története? A film készítőinek egyértelmű válasza: nincs. Ezek a társadalmi rétegek fényévnyi távolságokra vannak egymástól, az átjárhatóság közöttük lehetetlen, s hogy mégis egy térbe kerülhettek, az éppen a forradalom felforgató erejének volt köszönhető.
Az Egy ország, egy király tehát nem képet fest, hanem kollázst készít. Ahelyett, hogy egyetlen kiválasztott forradalmár szemszögén és történetén keresztül mutatná be a több éven át tartó felkelések, szervezkedések, tárgyalások és kivégzések időszakát – a film közvetlenül a Bastille ostroma (1789) után kezdődik és XVI. Lajos halálával (1793) ér véget – a francia forradalom jelentéséhez és jelentőségéhez felül- és alulnézetek váltakoztatásán keresztül kerülünk közelebb.
A szereplők első körébe olyan fiktív felkelőket sorolhatunk, mint a városi szegénységhez tartozó mosónő-testvérpár Françoise és Margot; Solange és a mindenki által Nagybácsinak hívott üvegfújó, akik a film olyan anya- és apafigurái, akik maguk is lázadnak. Vagy Basile, a forradalomhoz véletlenül csatlakozó vidéki csirketolvaj, aki párizsi felkelő és szerelmes egyszerre lesz. És persze ott vannak a fontos pillanatokban fel-feltűnő gyerekek, akik úgy csinálnak, mintha semmit sem értenének az egészből. A szereplők második körébe olyan történelmi figurák tartoznak, mint például Reine Audu, a gyümölcsárus, aki tényleg ott volt a film által is megjelenített Nők Menetén, amikor nők egy csoportja Versailles-ba vonult az éhező lakosság nevében tüntetni. De Robespierre, Jean-Paul Marat vagy az Alkotmányozó Nemzetgyűlés más tagjai arcot és hangot kapnak. A kiemelt figurák leveleket, feljegyzéseket írnak és beszédeket mondanak, kísérletet tesznek az események értelmezésére és irányítására. És ott van szereplőink között XVI. Lajos is, tulajdonképpen ő keretezi a filmet. Az első jelenetben azt láthatjuk, amint szegények lábát mossa, az utolsóban pedig azt, ahogy a szegények mosdanak az ő vérében.
Ezt a kavalkádot tovább variálja a film időkezelése, ami úgy dönt, hogy a történelmi tudásunk szerint fontosnak ítélt, a forradalom kimenetelét befolyásoló események közelében akar tartani, a közöttük lévő eseményeket pedig átugorja. Nincsenek egymásra építő nagy drámai pillanatok, hanem sok kisebb drámai egység felmutatása történik. Például, amikor megbontják a Bastille lőrését és a nyári nap sugarai olyan helyekre jutnak el, amik évszázadok óta nem láttak fényt. XVI. Lajos rémálma, akire elődei szellemei törnek és mint puhakezű, a hatalmat megtartani képtelen uralkodót fenyegetik. Az esőben vonuló éneklő nősereg felemelő momentuma vagy Mars-mezei sortűz közbeni pánik és rémület. Egy csecsemő halála és egy másik születése. Ennek a dramaturgiának köszönhetően a film feladja saját filmszerűségét, és egy fiktív kordokumentummá válik. Nem csak a történetírásra támaszkodik, de igyekszik elhitetni velünk, hogy akár így is lehetett: korhű díszletekben és jelmezekben eredeti helyszíneken vettek fel számos jelenetet, a városi szegénység tényleg azokat a forradalmi dalokat énekelte, amik a filmben is elhangzanak. Másfelől az elnyomott társadalmi rétegek történeteiért és mondjuk XVI. Lajos karakteréért már a filmkészítők fantáziája felel.
Mindezekből az következik, hogy az Egy ország, egy király olyan alkotás, ami francia forradalmat az esemény komplexitásához mérten igyekszik bemutatni, és nem áltatja nézőit sem hősies cselekedetekkel, sem zsarnoki uralkodókkal. Csoda hát, hogy a kurrens francia színész-nagyágyúkkal teletűzdelt film bukásnak lett elkönyvelve? Sem a nézők, sem a kritikusok nem kedvelték. Ennek oka nem feltétlenül a film szokványostól eltérő karakter- és történetvezetésben keresendő. Inkább az Egy ország, egy király minden percben kitartott pimaszságában rejlik, ami nem átallja megmutatni, hogy vannak olyan időszakok, amikor mindenkinek állást kell foglalnia, a passzivitás nem opció. Amikor azért menekülünk a mozikba, hogy kikapcsolódjunk, elfelejtsük személyes és globális problémáinkat, hogy pár órára éppen az aktuálpolitikai helyzetről feledkezzünk meg, akkor jön Pierre Schoeller és megmutatja, hogy mindannyian politikai lények vagyunk. Kicsi és nagy, szegény és gazdag, művelt és írástudatlan egyszerre gondolkodik saját és a közössége helyzetén. Mintha nem is történelmi drámát látnánk, hanem sci-fit egy olyan távoli térben és időben, ahol mindenki érdekelt a saját jövője alakításában.
