Ha valaki egyszer unalmában elkészítené a piti gengszterek szótárát, a „szájhős” címszó mellett bizonyára egyetlen karakter neve szerepelne csupán, a Dom Hemingwayé. Ő az, aki mindjárt-mindjárt sújt egy csúnyát, de előbb felszavalja a brit szóképek kimerítő tárházát. Hogy aztán tesz-e valamit mindabból, amit felsorolt, fröcsögött, kiköpött feneketlen képzeletéből, nos, az korántsem biztos. Máskor meg – igaz, csak egyszer – szótlanul odacsap, s félholtra veri az ember fiát, aztán véres ujjal rágyújt.

A börtön minimalista miliőjében, orális örömök fogadása közben önférfiassága mítoszát zengi a meztelen Dom (egy soha húsosabb, szőrösebb és meggyőzőbb Jude Law), majd kiszabadul, és kíméletlenül leszámol, azaz féltékenységből majd agyonveri exneje özvegyét. E két jelenet ritka jó felütése a szóban forgó bűnügyi vígjátéknak, azonban a cselekmény előhaladtával a rendező Richard Shepard oly mértéktelenül szórja tele banánhéjjal útvonalát – és párszor hasra is esik rajtuk –, hogy a rendkívül sokat ígérő kezdettel szinte már többet árt, mint használ filmjének. A néző tehát az első negyedóra után elvárja Domtól, hogy önös érdekeit következetesen, vérrel és vassal végbevigye. Ehelyett Dom fokozatosan ellanyhul, ám szóban továbbra is izmos.

Előbb persze örömünnepet ül a vagány Dickie-vel (Richard E. Grant, ahogyan már megszoktuk), majd együtt elugranak Dél-Franciaországba, hogy Dom 12 hosszú börtönévének megérdemelt jutalmát a dúsgazdag Fontaine nevű rablón behajtsa. Míg azonban mind Fontaine előéletéről – aki tulajdonképpen Ivan Fontanov, és a mexikói Demian Bichir játssza – , mind pedig a tizenvalahány esztendeje Dom számára balul elsült rablásról egy percnyi felvilágosítással sem szolgál a történet, az mindenesetre nyilvánvaló, hogy Dom vitte el annak idején a balhét. Ennek fejében szabadon szitkozódhat, nincs sértés, amit Fontaine el nem nézne neki. Dom azonban csak részeg, mindig az, s a pénzét is megkapja, de egy román szépség (Mădălina Ghenea) megszabadítja tőle, ő pedig alig fejt ki ellenállást. A forgatókönyvet is jegyző Richard Shepard műve itt kissé kibicsaklik véleményem szerint, de a történet halad tovább, s ezennel eljutunk a második felvonáshoz, mely színtiszta családcentrikus tömb. Dom a továbbiakban kibékülni kíván 12 éve nem látott lányával, ki szenegáli bevándorló férjet szerzett felnőve és félvér kisfiút nevel. Kiváló alkalom tehát Shepardnak (aki mellesleg csont amerikai) a brit polgárnak a bevándorlókkal szemben hangoztatott közhelyeit mintegy zárójelben megszellőztetni. Lánya (Emilia Clarke, a Trónok harcának Daeneryse) Domot látni sem kívánja, ezért hősünk rendez egy kis szappanoperát, majd ismét munka után néz. Mivelhogy profi kasszafúró, a klubokra és rablásra szakosodott kiskeresztapát, Hugh-t keresi meg, aki egy régi affér kapcsán szinte megszabadítja őt az első jelenetben egekig magasztalt hímvesszejétől. A történet ekkor ismét csuklik egyet, amolyan olcsó poén képében jött szabadulós kényszercsavarral.

Bűnügyi vígjátékként hirdeti magát Shepard filmje, és valóban van mindkettőből, előbbi valamivel markánsabb mint utóbbi, és néha el is szórakoztat, különösen a már említett kezdeti monológ. Lényegi elemeit tekintve viszont döcögős, úgyszólván férc. A viszonylag jól fogalmazott, kerek jeleneteket néha valami bravúrral töri meg vagy hirtelen másra vált, kontrasztokkal próbálkozik, és van ami sikerül, van ami nem, de minden alkalommal egyéb van terítéken: egyszer Guy Ritchie-szerű, fürgére vágott víziót úsztat be, és soha többé, másik alkalommal lassítva röpködős, szürreális karambollal kedveskedik, de még egy abból sem lesz. Dom itt péppé ver valakit, ott lefagy egy szikétől, s amikor végigmegy London egyik belvárosi utcáján, összes rendezetlen afférja szembejön vele, s neki csak az a dolga, hogy költő legyen. Már úgy értem, shakespeari szintekre vinni a fenyegetést. Melyről már nem is tudjuk, beváltaná-e valaha. Olyan, mint egy brit gengszterfilm-kollázs, mindenik lényeges elem felismerhető, de valahogy szétesik az egész, pedig mintha Jude Law játéka egész jól összeragaszthatná, de az sem elég.

A végén kapunk egy átlagos heppiendet, aztán pedig elhagyjuk a mozit, szájízünk keserű. Mert ugyan filmes emlékszótárunk valóban gazdagodott kissé Jude Law sokszínűsége láttán, de ha se nem vigadtunk, se nem remegtünk, meg sem lepett, hőkölni sem volt mitől, csettinteni sem, és még gerjedni sem mire, akkor mivégre?