Az amúgy színészi főállásban mozgolódó Richard Ayoade – az IT Crowd című sorozat által megbélyegzett – hírneve rohamosan emelkedik a tavalyi TIFF-es (Toronto, nem Kolozsvár) Submarine-bemutató óta. Személyiségét viszont ezúttal nem a vásznon, hanem mögötte virágoztatta ki. Az összességében sikeresnek vallható, általa rendezett és adaptált film végre ideálisan vezet be a serdülőkor szentháromságába: az elsőfilmes rendező munkája úgy eszmei, mint tartalmi szempontból a fiatalságot, a hibát, és a sikeres keresést összesíti egy makulátlan és kellemes egészestés egységbe.
Fiatalság: ki tudja milyen állatfaj ez a kamaszként emlegetett népség? Erre a kérdésre enged Ayoade filmje egy sajátosabb betekintést nyerni. A tizenöt éves Oliver Tate egy kvázi-értelmiségi családból származik, ahol az apuka doktori szinten halszakértő tanár és Eric Rohmer-rajongó, az anyuka pedig szinte színésznő. A túlságosan önedukált, Nietzsche és Salinger irományai között tengődő főszereplőt két markánsan kitűzött cél sodorja a felnőtté válás göcsörtös útjára. Az első a szüzességének elveszítése, a második a szülők viszonyának helyreállítása. Nem egyértelmű, hogy mindkettő teljesítésére elég-e a tizenöt év. Mindenesetre új és ifjonchoz méltó lendülettel próbál megküzdeni a fokozatosan magasabbra emelkedő falak áttörésével. Ayoade sajátos szerzőiségének szellemi értéke ugyancsak ezen fiatalság kibontakoztatásával lép színre. A formai, feliratozási, vágási stilaritását meglepően friss és eredeti módon ötvözi a könnyed műfajban mozgó cselekménnyel. Filmjében szellemesen kendőzött reflexióval állítja: a fiatalok a múlt generációjától tanulnak és az „új” egy „alkonyodó” régi függvényében létesülhet. Ezért hallgatja Oliver az apja által válogatott barátnős, szakítós zenéket és ezért utal a rendező rengetegszer az emlékezetes godard-i filmízekre.
Számomra a hiba jelenléte értékeli fel a serdülőkori útvesztőt. Nélküle fölöslegesnek tartanám ezt a filmet is. Örömmel látom végre, ahogy a vásznon amúgy tündöklően irányított gyermekek tele vannak pattanásokkal, csúnyán beszélnek, de a legfontosabb talán az, hogy rosszul ítélkeznek. Életszerű hibákat és nem gépiesen megfilmesített tévedéseket követnek el, mint ahogy az lenni szokott. Az utóbbi két évtizedben elég is volt az átlátszó diákcsínyekből, az épp hogy nem szexbombává fabrikált kislányokból vagy az élettelen és agyonplasztikázott jellemhalmazokból. Ezentúl hátha követelmény lesz az az életszerűség, ami egy ilyen filmnek amúgy lételeme kellene legyen. Ayoade gyermekei egytől egyig hibákkal, családi problémákkal mutatkoznak meg, így esetleg merhetünk arra is gondolni, hogy közös kalandjuk tanulságai sem potyára íródtak meg a forgatókönyvben. S ha már forgatókönyvet említek, egyetlen hibájának azt róhatnám esetleg fel, hogy miért nem hosszabb.
Ayoade, ha ezt olvasod, akkor nem kell megijedni, hiszen a lényeg másfél órában is megérződik. Egyértelmű, hogy filmjében minden cselekményszál a keresés folyamatára vezetendő vissza. Szokás szerint nincs nyugalom, míg célba nem érnek a szereplők. A Submarine célba érkezése viszont több, mint befejezés. Lehet egy új és nehezebb kezdet origója, lehet egy fejezet lezárása, és lehet egy olyan kép, ami tökéletesen tükrözi, hogy Oliver Tate és újdonsült barátnője milyen mélyre is lábaltak bele az élet zavaros tengerébe. Egy igazán sikeres keresésnek nincs befejezése, de előrevetíthet egy újabbat, amit még továbbgondolni sem tudunk, hiszen mi sem tudjuk, mire kell ilyenkor számítani. Richard Ayoade egy abszolút nyitással köszön el mindenkitől.
Emellett a film nagyon vicces, bátran felvállalja, hogy ez nem épp a valóság mimézise akar lenni, szereplőit jó ízléssel túlozza el, és nem fél kreatívan újradarált közhelyekre építeni. Jó filmnézést!
