Bouchareb egyszerre optimista és bátor: a közösen átélt tragédiában látja a népek, kultúrák közötti konfliktusok megoldását. Ez persze egyelőre csak a fikció tündérmese-szerű világában működik. Míg Európa-szerte, parlamenteken kívül és belül ezzel ellentétes folyamatok zajlanak, addig a filmfesztiválok lehetőséget nyújtanak, hogy a mozitermek sötétjében álmodozzunk a kommunikáció és szolidaritás minden problémát áthidaló hatalmáról.
A „kevesebb több” elve már a nyitójelenet párhuzamos képsoraiban érvényesül: a rendező metsző pontossággal skicceli fel rövid hétköznapi mozdulatokon keresztül bemutatott karaktereit. Elisabeth (Brenda Blethyn), a nagymamakor előtt álló, csendes vidéki életet élő vallásos asszony, és Ousmane (Sotigui Kouyaté), a kérges kezű, afrikai muszlim férfi jeleneteinek közös nevezője itt még csak a lágy jazz-ritmus, amely aztán végigkíséri sorsuk végleges összefonódásának történetét. A cselekmény motorját a 2005-ös londoni robbantásos merénylet adja. Elisabeth Londonba utazik, hogy meglátogassa lányát, aki nem jelentkezett a terrortámadás óta. Így találkozik Ousmane-nal, aki rég nem látott fiát keresi. A csendes, megszokott vidéki magányból a tévéhíradó mindenki által jól ismert sokkoló képsorai lendítik ki Elisabethet egy számára idegen világba.
Úgy jár-kel a katasztrófa sújtotta fővárosban, mintha először járna ott. Elutasító ezzel a világgal szemben. Lebilincselő az a jelenet, amikor találkozik lányának arab főbérlőjével: egy zárkózott, az ismeretlent elutasító asszony képe rajzolódik ki néhány másodperc alatt. Mintha ez már nem az a London lenne, amit ő ismert: afrikaiak, arabok ülnek a hivatalokban, a rendőrségen, a kórházak információs pultjai mögött. Egy ilyen felvezetés után azzal kell szembesülnie, hogy az ő lányának és az Ousmane fiának több köze volt egymáshoz, mint hogy ugyanazon a járaton utaztak a robbantás idején. Ousmane megértő türelme, Elizabeth értetlenségének lassú feloldódása és a tragédia feldolgozásának igénye végül a két figura barátságát eredményezi. Csak így válhat elviselhetővé a nagyváros fullasztó helyszínein kavargó rémálom.
A terrorista-támadás témakörét feldolgozó egyszer használatos látványosságok és propagandafilmek csoportjából nehezen lehetne kiválasztani olyan hiteles alkotást, amely maradéktalanul kitölti a témában rejlő lehetőségeket. A London River bravúrosan viszont lavírozik a Monsieur Ibrahim és a Korán virágai típusú kulturális ellentéteteket bemutató szentimentális giccs és a Michael Moore-féle indulatos dokumentarizmus csapdái között. A történetbe ékelt híradós képek egyáltalán nem öncélúak, inkább szolid hátteret biztosítanak főszereplőink megismeréséhez. A film igazi érdeme, hogy a bemutatott, meglehetősen kényes szituáció által nemcsak a rasszizmus és a terrorizmus témáját érinti. Azzal ugyanis, hogy Elisabeth fölülemelkedik a más vallásúakat és a feketéket sújtó előítéletein, csak az egyik konfliktus oldódik meg. A nagyváros és vidék, szülő és gyermek, élet és gyász közti ellentétek ugyanakkora erővel feszülnek végig a cselekményen. Hogyan várhatjuk el Elisabeth-től, hogy megértse az arab világ különbözőségéből származó konfliktusokat, amikor saját lányát sem érti meg? Bouchareb zseniális minimalizmussal mutatja be azt a folyamatot, ahogy az asszony úgy kerül egyre közelebb Monsieur Ousmane-hoz, hogy elkezdi újra megismerni – immár halott – lányát is.
A vállalkozás azonban sajnos csak félsiker, mert akiknek látniuk kellene egy ilyen okos, többrétű, egyáltalán nem egyoldalú alkotást, azok nem fognak mozijegyet váltani rá. A Brenda Blethyn által játszott Elisabeth valóságos alteregója otthon marad és kapálás közben zsörtölődve értetlenkedik a megromlott közállapotokon, a keresztény morál válságán, a korrupció és a terrorizmus világot romba döntő erőin – átesve a mese túlsó oldalára.
