Mostanában szinte mindig szidom az amerikai filmeket. Nem előítéletről van szó: valahogy mindig rám találnak az élvezhetetlen, sablonos filmek. Pl. a romantikus komédiák, amelyek szinte kivétel nélkül azonos recept szerint készülnek: egy kis szerelem, csipetnyi konfliktus, elcsépelt poénok, nem túlzottan bonyolult figurák, sok méz és egy óriási happy end.
Értem én, hogy a túlhajszolt amerikaiaknak (és nem csak) szükségük van a kikapcsolódásra, a gondolatmentességre és a boldogító végkifejletre, de mi lenne, ha a változatosság kedvéért egyszer kitalálnának egy új történetet? Mindig reménykedek, hátha épp az aktuális film lesz az a mérföldkő, amely megválaszolja ezt a kérdést. Az optimizmusomnak sajnos mindig hasraesés lesz a vége.
A Dan és a szerelem esetében is tökéletesen működik az újrahasznosítás elve – a film alkotói a 2005-ben bemutatott Kőkemény család (The Family Stone) után maradt lerágott csontokat cukrozzák újra. A két történet szemet szúróan hasonlít egymásra. Dan, a gyerekeit egyedül nevelő férfi a minden évben megrendezett családi összejövetelen elszereti testvére barátnőjét. Ez természetesen konfliktust szül, rövid ideig az egész família utálja a szerencsétlen szerelmest. Aztán egyszer csak mindenki belátja, hogy csoda történt, hiszen Dan végre újra rátalált a szerelemre. A megbocsátás jegyében tehát kivirágozhat a kapcsolat. Körülbelül ennyi a történet: már az első 10 perc után le tudnánk kottázni a hátralévő másfél órát.
A gyenge sztori ellenére a legtöbb figura megáll a lábán. A forgatókönyvíró különösen szépen megrajzolta Dan (Steve Carell) karakterét. Az özvegy apa egy olyan újságíró, akinek írásaiban a családi problémákkal küzdő emberek lelnek megoldásra. Cikkei alapján ő a családguru, hétköznapjai alapján pedig úgy tűnik, ő a legrosszabb apa és testvér. A nézőkben meg leginkább sajnálatot ébreszt. Dan jóhiszemű, kedves, törődő, elveihez mindig hű férfi és apa, azonban épp elvhűségéből kifolyólag nem képes megfelelően menedzselni életét. Amikor megismeri Marie-t (Juliette Binoche) egy könyvesboltban, érzi, talán ő az a nő, aki elhunyt felesége nyomdokaiba léphet. Amikor azonban kiderül, hogy a nő testvérének barátnője, Dan végképp csődöt mond. Kezdi megszeretni Marie-t, ugyanakkor próbálja magát távol tartani tőle, hiszen elvei nem engedik, hogy szétzúzza testvére kapcsolatát.
A szeretni–nem szeretni ügyek azonban mindig két emberen múlnak. Jelen esetben Marie és Dan egy cipőben járnak: szeretnék nem szeretni egymást, de nem képesek erre, lásd az amerikai filmek egyik kedvenc visszatérő motívumát, a „szerelem mindenek fölött” tartalmú közhelyet. Ilyen módon nem meglepő, hogy Dan – szerelme beteljesülésének érdekében – még elveinek is hajlandó nemet mondani. Az alkotók tehát a kötelező happy end érdekében feláldozzák a figura különlegességét: Dan elvhű emberből testvérét átverő szerelmessé lesz. Ez a váltás – noha számomra forgatókönyvírói döntésként ellenszenves – a történet kontextusában egyértelmű, azaz lépésről lépésre látjuk, ahogyan a figura eljut az egyik pontról a másikig.
Színészi játék szempontjából különlegeset nem látunk, hiszen hozzászoktunk, hogy az amerikaiaknak nagyon megy a realista játékmód. Ennek megfelelően minden színész teszi a dolgát – kivéve épp Juliette Binoche-t, aki kissé csalódást okoz. Hiányzik a sajátos Binoche-szín, de Marie figurája egyébként sem túlzottan különleges, fájó azonban, hogy semmiben nem lesz több azáltal, hogy Juliette Binoche kelti életre. Sőt, a Dan–Marie páros esetében egyes érzések, állapotok csupán szavak szintjén maradnak. Nem érezzük a szenvedélyt, az előtörő szexuális vonzalmat, a fájdalmat olyan jelenetekben, amelyekben ezeknek nyilvánvalóan ott kellene lenniük.
A film tehát a tipikus amerikai romantikus komédia, sok régi és kevés új ötlettel, lapos történettel. Nem kell rajta gondolkodni, nem gazdagít sem szellemileg, sem lelkileg. Csupán egy olyanfajta kikapcsolódást biztosít, amit délutáni agymosásnak szoktunk nevezni.
