Ritkán szoktam előzeteseket nézni moziba menés előtt, mert legtöbbször egy-egy jól kimunkált trailer – a filmet eladni szándékozva – az egész történetet belegyömöszöli a maga két percébe, így aztán semmiféle meglepetés nem marad a vetítőteremben. A Gringo előzetesébe belenéztem, egy perc után pedig a gyakorlott filmnéző magabiztosságával ki is kapcsoltam, kész, a történet fele így is le van lőve. Aztán a vászon előtt, nagyjából tíz perc után kezdtem rájönni arra, hogy ez most nem az az eset.
Nem, ez sokkal inkább annak az esete, amikor egy mozfilmet pocsékul marketingelnek, és még a műfaját sem megfelelően lövik be, így aztán az, aki élvezné, a közelébe sem megy egy románul Gringo: Amator în misune csúfnévre (magyarul kb. Gringo: Amatőr, küldetésben lenne, de nekik most valahogy sikerült megtartaniuk az eredeti címet) keresztelt, komédiaként kiplakátolt valamire, aki pedig pont egy könnyed, vicces(nek szánt) jelenetekkel telezsúfolt popcornra vágyott, az faarcal fogja végigülni Nash Edgerton filmjét, mert itt ami vicces, az tényleg vicces, de a Gringo megközelítőleg sem „csak” egy komédia.
Ha az alaptörténetet vesszük, elsőre tényleg úgy tűnhet, hogy bugyuta komédiát nézünk: Harold Soyinka egy meglehetősen balek középvezető, akin a felesége, a főnökei, és még az időjárás a lábát törli, ennek ellenére ő mindvégig tartja magát apja tanácsához, miszerint ha mindig betartja a szabályokat, az előbb-utóbb sikerre fogja vinni (a nigériai bevándorló) Haroldot az amerikai álom beteljesüléséhez. Két főnöke, Richard és Elaine eközben belefognak egy fű-tabletta forgalmazásába (nem, nem a tehenek által fogyasztandó fűről beszélünk), ennek kapcsán pedig Haroldot magukkal cipelik Mexikóba, ott pedig a mit sem sejtő fickó a mexikói kartell célkeresztjébe kerül.
Adott tehát a „fish out of water” helyzet, a képbe pedig még egy szép és ártatlan szőkeség, Sunny (ki más is játszhatná, mint Amanda Seyfried?) is belép, s minden jel arra mutat, hogy Hollywood, jellemző filmzárásaival Mexikóba is beszabadul. Azonban az összes negatív előítélettel remekül számol a Gringo, a mexikói szereplők NEM angolul beszélgetnek egymást között, a kedves főszereplő NEM beszéli a nyelvet, miközben gennyláda főnöke igen, a biztonsági öv életet ment, az autók NEM robbannak földet éréskor egy-egy karambol után, a szerteszét lőtt, sebesült ember pedig NEM kel fel azonnal makkegészségesen, ahogy a veszélyhelyzet elmúlt.
A film legnagyobb telitalálata viszont mindenképpen a szereposztás, azon belül a főszereplő kiválasztása. A kétszeres Golden Globe-jelölt David Oyelowót eddig elsősorban drámai szerepekben láthattuk (például a közelmúltban a Selmában alakította Martin Luther King Jr.-t), aki elmondta egy interjúban is, hogy ezzel a filmmel meg akarta mutatni játékának könnyedebb oldalát is. Az külön „jó pont”, hogy saját csavart is vitt a karakterbe, ugyanis eredetileg szó sem volt a forgatókönyben arról, hogy fekete lenne a főszereplő, nigériai származását is Oyelowo kérésére tette bele Nash Edgerton, ezzel viszont Harold karaktere ténylegesen kap egy, a film témájához szépen kapcsolódó többletet.
Oyelowo pedig amúgy is remek arányérzékkel játszik. Ha a helyzet úgy megköveteli, visít, mint Chris Tucker, a drámai pontoknál pedig visszafogottsággal, sokszor csupán a tekintetével tölti meg a hallgatást is jelentéssel. A mellékszereplők pedig szintén remekül eltaláltak, (a rendező öccse, de ezt zárójelbe is tesszük, mert az alakítás nívóját elnézve lényegtelen) Joel Edgerton imádnivalóan utálható, Charlize Theron egy párperces, tükörbenézős, magához beszélős jelenettel mélységgel tölti fel a cinikus, önző, kocsisként káromkodó karrierista üzletasszony karakterét. De a mellékszereplői pálma, azaz kaktusz egyértelműen Sharlto Copleyé, aki Richard testvérét, a jó útra tért (éppen Haitin iskolákat építő), sokat próbált zsoldoskatonát, Mitch-et alakítja hihetelen karizmával (ezúttal a szó mindkét értelmében). Szőrös arcára elég ránézni, és tudod, hogy ezzel az emberrel még akkor sem szabad ujjat húzni, ha éppen iszonyú kedvesen csacsog veled.
Hozzá köthető a film egyik csúcsjelenete is, amikor Harolddal épp a Biblát kezdik el a saját fejük után értelmezni, Mitch pedig felteszi a kérdést: milyen vallás az, amelyik a bűneit megbánó, bocsánatot kérő (majd önmagát felakasztó) Júdást elítéli, a Jézust háromszor megtagadó Pétert pedig piedesztálra emeli? Harold azonban teljesen másképp értelmezi a történteket, az egyik megbicsaklik hitében, a másik tudatosan adja és árulja el azt.
Bevallom, én nem vártam el a Gringótól, hogy érdekes vallási és erkölcsi kérdéseket feszegessen, ahogy azt sem, hogy egy okos, izgalmas, szerteágazó forgatókönyvvel, a sztereotípiák szinte teljes elhagyásával, mindamellett pedig néha kesernyés humorral és gyomorbavágóan élethű, nem öncélú akciójelenteivel szórakoztasson. Ezért pedig többek között a pocsék előzetes is okolható, mert ez a film sokkal jobb trélert, és ezen keresztül sokkal több nézőt is érdemelne.
