Székely István közel negyven év után, 1972-ben készítette el saját filmje, a Lila akác (1934) remake-jét. Bár önremake-re akad példa a magyar filmtörténetben, arra, hogy ennyi idő után, Hollywoodból visszatérve nyúljon valaki ugyanahhoz az alapanyaghoz, már kevésbé. A második film távol áll az egyszerű másolattól: a történet lényege ugyanaz maradt, de egy-két változtatásnak és hangsúlyeltolódásnak köszönhetően a cselekmény mégis egészen megváltozott.

Székely Istvánt nem túlzás a magyar hangosfilm atyjának nevezni, hiszen A kék bálvány (1931) bukása után a Hyppolit, a lakájjal (1931) egy csapásra megmentette annak hitelét, s egyben megteremtette a két háború közötti magyar filmkultúra trendjeit. Neve a siker garanciája lett, az első években a producerek szinte csak rá merték bízni a pénzüket: az 1937 decemberéig készült magyar filmek egynegyedét ő rendezte. Ebben az évben az erősödő antiszemitizmus miatt az Egyesült Államokba költözött, ahol sokakkal ellentétben sikeresen tört be a filmszakmába. Bár kis költségvetésből, de rendezett horrort, musicalt és film noirt is, dolgozott Hollywoodban, Mexikóban, az NSZK-ban, Olaszországban és Angliában is. Az Amerikai Filmakadémia tagjaként később ő is szavazott a legjobb külföldi filmek sorsáról...

Székely István és Ágay Irén, akkori felesége, az első Lila akác főszereplője

...ám vissza a ’30-as évekbe. 1934-ben Székely, a sztárrendező az első Lila akácot összesen 9 nap alatt forgatta a Hunniában, mert a filmgyártási láz éppen annyira lángolt, hogy ennél több időre nem kapta meg a műtermet. Mihály Ernő forgatókönyvíró mellett sokat konzultált az eredeti mű szerzőjével, Szép Ernővel is. A békebeli Budapest szórakozóhelyeinek világát fanyar iróniával tálaló 1919-es regényéből maga a szerző írt sikeres színdarabot 1923-ban, ezen alapult a filmforgatókönyv is. „Egyébként azokban az időkben a Lila ákác nem látszott filmanyagnak. Egy történet, történet nélkül?” – emlékezett vissza Székely. „Tehát beleraktunk egy kis történetet. Mai szemmel nézve persze kicsit szentimentális volt. De negyven évvel ezelőtt talán nem is volt eléggé szentimentális.”

Az akkori mozinézőknek valóban kevés volt a romantika. A bankfiúba reménytelenül szerelmes kis táncosnő, Tóth Manci története ugyanis eredetileg szomorúan ért véget, és Székely, aki a lehetőségekhez mérten igyekezett színesíteni a hazai műfaji palettát, először az eredetihez hűen fejezte be a filmet. A film Budapesten még így, unhappy enddel is sikert aratott, de a vidéki mozikban már nem szerepelt olyan jól. A mozisok panaszkodtak, hogy a közönség elégedetlen. Így a gyártó cég nyomására a stáb leforgatott egy boldog befejezést is. Maga Székely nem nagyon rajongott az ötletért, de megcsinálta. „Pali felugrott az induló vonatra, lehúzta Mancit és rajtam kívül mindenki boldogan élt, amíg meg nem halt.” A film csak a boldog zárlattal maradt fenn, ez pedig jelentős különbség a remake-hez képest.

Az 1934-es film plakátjának részlete

Az 1914-ben játszódó Lila akác főszereplője Tóth Manci (Ágay Irén, a rendező akkori felesége), szerény körülmények között élő fiatal lány, aki őszinte csodálattal figyeli Arany Hédi, a táncosnő (Biller Irén) szakmai és szerelmi sikereit. Egy nap a Városligetben megismerkedik Palival (Nagy György), aki egy pillanatra sem veszi őt komolyan, mert a nagyvilági Liliért (Eszterházy Ilona) epekedik. Amikor Hédi „barátja”, a gazdag Wéber úr (Gózon Gyula) megelégeli, hogy a nő folyamatosan csalja, kiadja az útját, és elhatározza, hogy táncosnőt farag Manciból. A lány bekerül az éjszakai mulatók világába, ahol látszólag nem is mozog túl idegenül, de valójában továbbra is egyetlen vágya, hogy Pali figyelmét valahogy felhívja magára. Mire a csapodár szépasszonyból kiábrándult Pali rájön, hogy Manci csak rá vár, és ebben a félvilági légkörben is végig megtartotta romlatlanságát, már majdnem késő. A lány ugyanis Oroszországba szerződött Hédivel, és első szerelmes éjszakájuk után rögtön el is kell indulnia. Az eredeti befejezés szerint itt elválnak útjaik, azonban Pali besorozott katonaként nemsokára akaratlanul is követi a lányt a keleti frontra. A világháború véget vet a boldog békeidőknek…

Lila akác, 1934

A happy endes verzió szerint azonban Pali idejében felismeri a helyzetet, és még éppen fel tud kapaszkodni a távozó vonatra. Idegesen veszi sorra a kupékat, de az egyikből hirtelen előtte terem Manci, és a két szerelmes boldog ölelésben egyesül. Egy vágás után pedig már egy konflison hazafelé csókolózva látjuk őket. Ez a befejezés némiképp Hitchcock Észak-Északnyugat (1959) című filmjének lezárását előlegzi, bár Székely valószínűleg kevesebb szerzői öntudattal (viszont annál több finom iróniával) illesztette a film végére. Hiszen egyáltalán nem derül ki, hogy Manci hogyan bújik ki a szerződése alól, hogyan fogadtatja el döntését Hédivel, vagy hogy hogyan jutnak le a robogó vonatról. Székely ráadásul még a kötelező csókot is megfricskázza egy picit, amikor Manci – visszacsöppenve a legfizikaibb realitás talajára – a konflisban kissé eltolja magától szerelmét, hogy vegyen két nagy lélegzetet, mielőtt folytatnák az őrült csókolózást.

A Lila akác a meghiúsult szomorú vég hiányában is bátor vállalkozás volt a korszakban. Talán azért lehetett ennyire szókimondó, mert 20 évvel korábbra helyezte a cselekményét. A filmben ugyanis nem nagyon leplezik, hogy a „táncművésznők” miből is élnek; Arany Hédinek például az a bánata, hogy bár Wéber úr fizeti a lakását, ő mindig valami szegény paliba szeret bele. Ennek ellenére semmi megvetendő vagy szánandó nincsen a karakterében, a gyakorlatias félvilági hölgyek és korhely lovagjaik sokkal inkább a komikum forrásai a filmben.

Az I. világháború a magyar filmtörténetben (1914–1945)

2015. november 24.

A világháborúk mindig komoly nyomot hagynak egy nemzet filmtörténetében. A jelenség természetrajza viszonylag jól nyomon követhető mind mennyiségi, mind minőségi változások tekintetében. Sok egyéb aspektusa mellett ez a két legfontosabb tényező ugyanis, amellyel pontosan lekövethető a történelem alakulása, a hadi sikerek és vereségek váltakozása a filmművészet homogén testén. A gazdasági élet statisztikai adatai mellett a művészet az, amely a leghitelesebb mérőeszköze lehet a háborús konjunktúra és dekonjunktúra korszakainak. 

Olvasd tovább  

Ebből a szempontból sokkal kevésbé explicit az 1972-es remake, amelyben csak utalások vannak arra, hogy a szórakozóhelyek hölgyeiről mit gondol a közvélemény, akiket a film alapvetően tényleg táncosnőként mutat be. Arany Hédi szerepe például összemérhetetlenül jelentéktelenebb – a kitartott nő kétségtelenül nem volt a háború utáni film kedvenc karaktertípusa –, arról pedig szó sincs, hogy Mancit egy gazdag öregúr protezsálná be a Casinóba.

Az új Lila ákácot (az eredeti írásmódot visszavéve) 1972-ben forgatta újra Székely, visszatérve Magyarországhoz és Szép Ernő keserédes regényéhez. Ő maga sem gondolt arra, hogy még egyszer filmet fog készíteni szülőföldjén; a rendezésre Nemeskürty István, a Budapest Filmstúdió vezetője kérte fel. Több téma is szóba került, míg végül egy remake-ben egyeztek meg. Hogy miért csinálta meg Székely István még egyszer a saját filmjét? Valószínűleg negyven év után is nyomaszthatta a rákényszerített befejezés. „Ezért is kell az új — az egyedüli lehetséges mondanivaló, a fájó elszakadás, a csendes tragédia jegyében, híven az alapmű édes és bús, bohém és szertelen ízeihez.” De a ’70-es évek számára is látott mondanivalót a műben. „Ma a világban reneszánsza van a régimódi érzelmes történeteknek. Itt van példának a Love Story. Az amerikai emberekben is, különböző társadalmi okok következtében, valami nosztalgia ébredt a régies, szecessziós hangulatok iránt. A Lila akác, ha most új szemmel viszem is filmre, feltétlenül ebbe az áramlatba tartozik bele.”

Az 1972-es film plakátjának részlete

Az új filmmel kapcsolatban új koncepcióban is gondolkodott: „A lány figuráját is a regénynek megfelelően dolgoztuk át. Ez a kis táncosnő sokkal erőteljesebb, határozottabb jellem lesz, mint a régi filmben. Elindul a világba, hogy megtalálja önmagát, hogy »nagy« táncosnő legyen.” A régi filmben Kabos Gyula által alakított Angelusz, az artistaügynök karakterét is teljesen átalakította – mivel tudta, hogy Kabossal nem érdemes rivalizálni –, az új filmben már Lezsi úr (Ráday Imre) korholja lemondóan a táncosnő-tanoncokat. Hozzá jelentkezik Tóth Manci (Halász Judit), a kis varrólány, és ebben a filmben nem tehetős támogatójának, hanem a saját érdemeinek köszönhetően veszik fel a Casino de Paris-ba. Bár talpraesettségért már az előző Manci sem ment a szomszédba, ezt a lányt valóban kemény fából faragták: szerelmes éjszakájuk után vesz egy nagy levegőt, és végleg hátat fordít a szórakozott Palinak (Bálint András), aki nem figyelt rá annyira, hogy megjegyezze, másnap elhagyja az országot.

A legfőbb különbség a két film között, hogy a Lila ákác sokkal inkább Pali története is. Az 1934-es filmben Pali karakteréről nagyrészt annyit tudunk meg, hogy alacsony beosztású bankhivatalnok, ennek ellenére házassági szándékkal közeledik egy úrinő felé; naivsága miatt a filmben számos élc célpontjává is válik. Az eredeti történetben túlsúlyban vannak azok a jelenetek, melyek Manci karriertörténetét bontják ki, ezzel szemben a második film Palija egyenrangú főszereplővé lép elő, például ő maga narrálja a filmet. „Ha megengedik, el szeretnék mondani egy kis történetet. Ifjúságról és szerelemről. Tavasz volt, aztán nyár lett, és 1913-at írtunk.” – hallatszik Pali hangján a kezdő képsorok alatt, és ezzel a történetet máris egyfajta nosztalgiával húzza alá.

Lila ákác, 1972

A második Paliról megtudjuk, hogy költői ambíciókat dédelget, és csak a megélhetés miatt dolgozik a bankban. Karakterét jól jellemzi az a jelenet, amikor az aktuális csalódástól kissé búsan, de nem csüggedve verset költ otthon, és betoppan anyáskodó főbérlője (Schubert Éva), aki ragaszkodik hozzá, hogy ott helyben megstoppolja a lyukas zokniját. Míg az esze a költészet magasságaiban járt, nem vette észre, hogy lyukas a zoknija – így máris jobban érthető, hogy miért nem veszi észre a körülötte gyakran felbukkanó Mancit, hiszen ő kizárólag az ideális nőt kutatja, akit eleinte a Liliből Lolává keresztelt gazdag szépasszonyban (Moór Mariann) vél megtalálni. Míg az első film Palija azért ábrándul ki Liliből, mert realizálja, hogy nála sokkal esélyesebb lovagokkal kell folyamatosan versengenie, neki az ideája törik össze, amikor az udvariaskodásból kivetkőzött Lola rávetné magát.

Lengyel plakát a remake-hez

A Pali történetét megtoldó jelenetek egyenes arányban vannak a Manci történetéből kimaradt jelenetekkel, így egész más epizódokból bontakozik ki ugyanaz a sztori. Ebből is következik, hogy – bármennyire is izgalmas karakter önmagában – Mancit inkább Pali szemén keresztül látjuk. Hiszen csak akkor derül ki, hogy táncosnő lett, amikor összefutnak a mulatóhelyen és akkor szerzünk tudomást a moszkvai szerződésről, amikor elmondja a fiúnak. Ezzel a dramaturgiai fogással Székely a második filmben visszatért az eredeti regényhez, amit egyes szám első személyben mesél el a narrátor – Pali alakja így érezhetően Szép Ernő alteregójává vált.

Mivel az 1934-es filmből csak az egyik változat maradt fenn, a legnagyobb különbség a remake és az eredeti között a lezárás. A régi filmben Manci és Pali szerelme beteljesül, míg az újban elválnak útjaik. „Igen, volt ifjúság és volt szerelem. Nem vettem észre.” – gondolja keserűen a fiú, mielőtt a „Lila akácok” dallamától kísérve eltűnne az őszi ködben. Ezzel az 1972-es Lila ákác tulajdonképpen műfajváltó ramake lett, hiszen míg az eredetiből végül romantikus komédia kerekedett ki, az új változat egyértelműen melodrámai kicsengést kap.

A boldog békeidők tünékeny varázsa, csattanós replikák, bájos humorba csomagolt érzelmek… – a Lila ákác mindkét változatát érdemes (újra)nézni. És ha már keserédes búcsú: Székely István negyven év után újra Magyarországon forgatott filmje végül az utolsó filmje lett.