A Brazilok kusturicás hangvételű, optimista tanmese az előítéletek meghaladásáról és a cigány-magyar együttélés mindennapi kihívásairól. Humorba csomagolja a falusi kilátástalanságot és a társadalmi csapdahelyzeteket, de szerencsére nem veszi el teljesen a felvillantott problémák élét. Így annak ellenére is szerethető marad, hogy helyenként egyenetlen a történetvezetés és a színészi játék.
A focipálya kitüntetett helyszínnek számít a magyar filmtörténetben. Ez a hétköznapiság jelentéktelen teréből fehér vonalakkal kimetszett, meglehetősen prózai téglalap nem pusztán egy népszerű sport terepe, hanem egyben mágikus geometriai alakzat is, ahol a magyar társadalom és történelem rossz fertályára született szereplők beválthatják álmaikat, igazságtételt nyerhetnek, és olykor, egy-egy pillanatra még akár diadalt is arathatnak elnyomóikon. Legalábbis a vásznon időről időre megtörténik ilyesmi, ha az életben nem is.
A legszélsőségesebb példát épp az alapokat lefektető Két félidő a pokolban nyújtja, ahol a háború véres realitásában teremtenek egy pillanatra egyenlő feltételeket a foci szabályai. A fogolycsapat magán a náci válogatotton vesz pillanatnyi elégtételt a sokkolóan tragikus finálé előtt (ezt langyosította később happy enddé a Menekülés a győzelembe / Victory, a világsztárokkal telepakolt hollywoodi remake). A Régi idők focijában már nem ennyire konkrét elnyomásról van szó, de itt is az élet minden területén sikertelen kisember próbálja megvalósítani álmait a pályán, amire a partvonalon kívül még az esélye sem nagyon adatik meg.
M. Kiss Csaba és Rohonyi Gábor filmje ezt a képletet veszi át, hogy a rendszerváltás utáni Magyarország egyik fő társadalmi kérdésére adaptálja. Egy átlagosan szegény magyar faluban járunk a 2002-es focivébé idején, ahol a helyi bajnokságra kivételesen a romák csapata, a „Brazilok" is benevez, hogy ott vívja meg nagy és szimbolikus értékű meccsét a település elöljáróit tömörítő „Hivatal"-lal. A tét idén különösen nagy: egy riói utazás a győztes csapat minden tagjának. A helyi cigányok így még a várható retorziókkal kapcsolatos aggodalmaikat is félreteszik, és indulnak a versenyben, alaposan felbolydítva ezzel a falu életét, egyben végletekig fokozva az addig lappangó feszültségeket. És épp az a film egyik nagy erőssége, hogy nem siklik el nagyvonalúan az olyan nem éppen vígjátéki problémák fölött sem, mint a kirekesztés, kilátástalanság, munkanélküliség és bűnözés. Hisz már maga Áron, a csapatkapitány is a börtönből érkezik haza, hogy elindítsa a Brazilokat a siker felé.
Persze senki ne számítson súlyos szociodrámára, a Brazilok alapvetően könnyed film, gazdagon átszőve népmesei utalásokkal. Míg a Régi idők focijában a chaplini burleszk, addig itt láthatóan Emir Kusturica balkáni komédiái jelentették a fő ihletforrást. A nagy példaképpel ezúttal sem sikerült tartani a lépést, de a Brazilok attól még bőven szerethető film, hogy nem képes olyan szívszorítóan mélyre menni és közben olyan veszettül szórakoztatónak maradni, mint a Cigányok ideje vagy a Macskajaj.
A lényeg, hogy nem pusztán egzotikusan harsány díszletnek tekinti a közeget, amelyet ábrázol, hanem igyekszik a könnyedség ellenére is komolyan venni a karakterek élethelyzetét. A humor tehát nem azt a célt szolgálja, hogy elfedje a generációról generációra kilátástalanságot átörökítő és sorsokat elnyelő társadalmi problémákat, inkább, hogy megragadja az ezeken is átütő életigenlést. Persze nem is nyomja bele a néző arcát ezeknek az évtizedek óta megoldatlan problémáknak a feneketlen mélységeibe. Hisz végül optimista tanmesét kerekít a történetből, amelyben az előítéletek meghaladhatók, az igazságtalanság orvosolható, a jók elnyerik a jutalmukat, a rosszak pedig büntetésüket.
Ennek a szimbolikus igazságtételnek a kitüntetett helyszíne a filmben a focipálya, ahol a meccs idejére felfüggesztésre kerül a diszkrimináció, ahol mindenkinek van esélye a győzelemre, és ahol viszonylag civilizált játékká lehet szelídíteni az ősrégi sérelmek, félelmek és indulatok által szította összecsapásokat. „Ezeket a csatákat meg kellett küzdeni. És akkor már inkább a pályán, mint az utcán" – mondja a falu egalitárius forradalmát beindító pap, és ez a film tételmondata is egyben. Eddigre persze már minden a feje tetejére állt Acsán, túl vagyunk tömegbunyón, szerelmi drámán, áruláson, megbocsátáson, segélyek megvonásán, színesfémtolvajláson, edzéseken, konspiráción és Gáspár Laci füstbe ment hakniján is.
Ez még így felsorolva is elég sok szálnak tűnik, nemhogy a filmvásznon kibontva. A Brazilokat több ponton fenyegeti is a szétesés veszélye, de az utolsó pillanatban valahogy mindig elkerüli a dramaturgiai katasztrófát. Akadnak ugyan kissé összecsapott részek, ám végül mégsem fullad káoszba a film, az alkotók egyben tudják tartani a cselekményt egészen az elkerülhetetlen happy endig (mert ne feledjük, mindez párhuzamosan fut a 2002-es vébével, amit tudjuk, hogy kik nyertek meg). És a szereplőgárdát is egyben tudják tartani, amely szintén vegyes összetételű, hiszen profi és amatőr színészekből lett összeboronálva, mégsem zavaró a jelenlétbeli különbség Fekete Ernő és Bezerédi Zoltán, illetve a tapasztalatlan, elsőfilmes szereplők között. Kifejezetten üdítő a fiatal Lakatos Erik csibészes főhőse, aki egy „Ronádó" feliratú mezben rohangálja végig a filmet, és gyermeki, ízes narrációival adja meg a film mesei világának alaphangját.
