A köztisztasági vállalatnak dolgozó Sergio kihalt éjszakában zajló életéről szól João Pedro Rodrigues első játékfilmje.

Senki sem élhet szerelem nélkül – hangzik a fiatal portugál rendező, João Pedro Rodrigues első játékfilmjének gyanúsan patetikus mottója. Vetítés közben azonban kiderül, hogy ez az egyetlen esetlenség, mesterkeltség ebben a műben. Rodrigues ugyanis valódi filmes: képekben beszél, ezt a nyelvet pedig mesterien kezeli. Az O fantasmában alig vannak dialógusok, és azok is inkább nekünk, nézőknek szolgálnak mankóként, a beszéd teljes hiányát talán zavarónak éreznénk mindent elfecsegő világunkban.

A köztisztasági vállalatnak dolgozó Sergio élete a sötétben, a kihalt éjszakában zajlik. Világát a nappal észrevétlenül maradó utcai lámpák, a sötét és a szemét alkotják. Ennek a normalitástól idegen, valahogy mindenen kívül álló környezetnek szűk határai között keresi talán a testi-lelki tisztaságot. Azonban az itt létrejövő homoszexuális kapcsolatai ugyanolyan torzultak, mint az a furcsa világ, amely keretül szolgál nekik, állandóan megaláztatást hordoznak egyik vagy mindkét fél számára. Az innen kitörni vágyás azonban a mindenütt kitaszítottá válás fel nem ismert veszélyét hordozza magában. A saját világán kivüli srác iránti egyre erősebb vonzalom kettős kísértetjátékot hoz létre. A magas, csinos fiú csupán utolérhetetlen, időnként felbukkanó fantom az éjjeli világban; a szokatlan szerelem pedig Sergiót magát is kísértetté változtatja, aki elveszti helyét régi környezetében, a két világ határán, kerítések, falak tövében, ablakok párkányai körül ólálkodik.

A film az ebből a helyzetből kialakuló szexuális frusztrációról szól rendkívül szokatlan, felkavaró módon. A kamera hideg objektivitással, kegyetlen őszinteséggel, minden eufemizálás nélkül szembesít bennünket a frusztrált, kínná, fájdalommá korcsosuló vággyal. Közvetlenül a szemünk előtt válik a normális kielégülést nem találó szerelem miatt szexuális izgalom tárgyává a motorbicikli ülése, a rendőr gumibotja, a foggal szétszaggatott szemeteszsák. Időnként nagyon felkavaró, a pornó határait súroló jeleneteket látunk, nehezen halványuló emlék marad Sergio kétségbeesetten vonagló, valódi kielégülést hajszoló, eltorzult teste.

A végső kétségbeesésben kierőszakolt egyesülés pillanatában már Sergio is tudja, hogy nem a feloldozás, hanem a fantomállapot állandósulása következett be. Az erőszak közben és ezután végig rajtamaradó, fekete, testrefeszülő kosztüm jelzi az annyira áhított, izgató meztelenség lehetetlenné válását. A film befejező negyedórája valódi mestermunka, a Lisszabon szeméthegyein kóválygó Sergio megjelenítése színészi csúcsteljesítmény. A kísértet céltalanul, egyre inkább elállatiasuló mozdulatokkal bolyong, merül el a szemétben: a belső tisztaság végső elvesztését a külső mocsok, rothadás jelképezi. Az első nappal játszódó jelenetben a sötét megszűnte már nem jelentheti Sergio számára a szabadulást, az áhított világba tartozást, különben is az áthatolhatatlanul sűrű köd érvényteleníti a nappalt. Hirtelen, váratlanul, lezáratlanul szakad meg a főhős szenvedéseinek ábrázolása. A vászon elsötétülésével Sergio véglegesen visszavonhatatlanul a láthatatlanul bolyongó, hangtalanul szenvedő, a mozicsoda által sem megmutatható kísértetek világába záródott.