Egy véletlen hozta csók nyomán átértékelődő barátság olyan érzelmi kavalkádot idéz elő, melyet valószínűleg sokan átéltek már, legyen szó bármilyen szexuális irányultságú kapcsolatról. Bár Dolan filmjében benne van a coming out-dráma, itt mégsem az azonos neműek iránti vágy felvállalása vagy annak lehetetlensége kap elsősorban nyomatékot, sokkal inkább egy több évtizedes barátság megszokott dinamikája áll a feje tetejére, ráadásul egy olyan pillanatban, amikor mindkét barát élete egyébként is fordulópont elé érkezik.

Matthias (Gabriel D’Almeida Freitas) és Maxime (Xavier Dolan) gyerekkoruk óta a legjobb barátok. Az ügyvédbojtár Matthias úgy tűnik, révbe ért, biztos állása van apja ügyvédi irodájánál, barátnőjével pedig már közös jövőjüket tervezik. Maxime élete korántsem ilyen rendezett, különösen, ami az anyjához (Anne Dorval) való viszonyát illeti. Nem csoda, hogy elege lesz Québecből, a terhes családi kötelékről már nem is beszélve, és a világ másik végén, Ausztráliában készül új életet kezdeni. Míg Matthias a házasságkötés, Maxime egy másik kontinens kínálta lehetőségek kapujában áll, a változás azonban a lehető legváratlanabb módon toppan be az életükbe, és forgatja fel érzelmeiket éppúgy, mint korábbi terveiket. Baráti körük egyik tagja, az ambiciózus diákfilmes (Catherine Brunet) egy rövidfilmet készít, a két fiú pedig fogadásból a kamera elé áll. Ekkor jön számukra a meglepetés, hogy a film kedvéért csókot kell váltaniuk. A két jóbarát kamera előtti intim pillanata jobbára a néző fantáziájára marad, a rendező-forgatókönyvíró ugyanis inkább annak Matthiasra és Maxime-ra gyakorolt érzelmi utóhatását kívánja a lehető legrészletesebben és legkiegyensúlyozottabban bemutatni.

A kanadai származású Xavier Dolan éppen tíz esztendeje debütált Cannes-ban a Rendezők kéthete elnevezésű szekcióban a Megöltem az anyámat című, őszinte hangvételű, harsány és energikus alkotásával. Cannes, a kritikusok, valamint a nemzetközi filmes szakma egyből a keblére ölelte az akkor még csak húsz esztendős színész-rendező-forgatókönyvírót, aki azóta is visszatérő vendég a világ legrangosabb filmfesztiváljának versenyprogramjában. A sokoldalú, „kanadai enfant terrible”-nek kikiáltott Dolan négyéves kora óta – először reklámfilmekben, majd egy évvel később már tévé- és nagyjátékfilmekben szerepelve – csiszolja színészi tehetségét, amit azóta saját filmjeiben is többször megmutatott, de forgatókönyvíróként, rendezőként is jegyzi alkotásait. Sokoldalúságát mutatja, hogy amint azt egy korábbi, cannes-i sajtótájékoztatón is elmondta, a filmjeit alapjaiban meghatározó zeneszámokat is maga válogatja, ahogy a szereplői által viselt kosztümöket is ő álmodja meg, sőt előfordult, hogy tűt, cérnát és ollót ragadva maga volt az öltözékek kivitelezője is. Nem kellett sok idő hozzá, és 2016-ban Dolan már olyan, nemzetközileg is elismert francia sztárokkal dolgozott együtt az Ez csak a világ végében, mint Nathalie Baye, Vincent Cassel, Gaspard Ulliel, Léa Seydoux és Marion Cotillard. Két évvel később pedig a The Death and Life of John F. Donovan című filmjének stáblistáján nem kevésbé illusztris nevek szerepeltek, hogy csak Natalie Portmant, Michael Gambont, Kathy Batest, Thandie Newtont, Susan Sarandont vagy a Trónok harcával ismertté vált Kit Haringtont említsem. A sztárokkal megpakolt, nagyobb volumenű vállalkozásai után a Matthias et Maxime-mal Dolan ismét visszatért a gyökereihez, Québechez, a hazai szereplőgárdához és a személyesebb, nem egyszer önvallomásként ható hangvételhez, no meg megszokott témáihoz: a szerelemhez, a barátsághoz, a homoszexualitás felvállalásához és a szülő-gyerek, elsősorban az anya-fiú kapcsolat ábrázolásához.

A Matthias et Maxime sem irodalmi, sem tágabb filmes kontextusban, de Xavier Dolan saját korábbi rendezéseihez képest sem mond sok újat a barátságból szárba szökkenő szenvedélyről, és az annak nyomában járó érzelmi viharokról, sem az eredendően heteroszexuális irányultságú férfiakat érő, elementáris erővel ható homoerotikus élményről. Dolan ezúttal nem merészkedik új vizekre, inkább azt csinálja, amihez a legjobban ért, ahhoz viszont kétségtelenül ért, és remekül csinálja. Újdonságként hat viszont a korábbiakhoz képest megmutatkozó visszafogottsága és jóval konvencionálisabb formai kivitelezése. A Matthias et Maxime ezúttal minden tekintetben – legyen szó zenehasználatról, színekről, a baráti beszélgetések vagy családi veszekedések hangosságáról vagy az előtörő érzelmekről – sokkalta mértéktartóbb, de a formai kísérletezéssel (amit például az Anyuban láthattunk) is felhagyott. A Matthias et Maxime Dolan korábbi filmjeihez viszonyítva kevésbé harsány, sokszor inkább meditatív, és noha nincs híján az érzelmeknek, elsősorban a belső történésekre koncentrál. A Dolan eddigi pályafutása csúcsának tekinthető Tom a farmonban látható drámaiság is csak nyomokban sejlik fel legújabb filmjében, de ugyanolyan őszintén kitárulkozó, szívvel és lélekkel teli, mint korábbi alkotásai, ami miatt a kritikusok és a közönség is a szívébe zárta. A túlcsorduló érzelmi kirohanások helyett sokkal hangsúlyosabb a két fiatal férfi érzelmi önvizsgálata, egymáshoz szólni akarása, ugyanakkor annak képtelensége. Számos olyan csendes, de mélyen átélt pillanata van a filmnek, mint amikor például az útra készülődő Maxime Matthias házának előszobájában várakozva felfedezi annak gyerekkori rajzát, amely kettejüket ábrázolja egy olyan közös jövőben, amelyre az adott pillanatban látszólag semmi esély sem mutatkozik.

A forgatókönyv ereje ezúttal sem a meglepő fordulatokban rejlik, sokkal inkább Dolan dialógusaiban, amelyek oly könnyedén, hétköznapian hangzanak, mégis rendkívüli átgondoltságról és kimunkáltságról tanúskodnak. Dolan karaktertanulmányai egy külső, de mégis közvetlen közelbe hozott, szemlélődő nézőpontba helyezik a nézőt, aki mint egy érzelmi örvényben sodródik egyre mélyebbre a szereplőkkel együtt. Mindez azonban vajmi kevés lenne, ha nem párosulna ismét elementáris erejű színészi alakításokkal. Dolan kivételesen jó érzékű színészvezetése azért is szembetűnő, mert paradox módon olyan, mintha nem is lenne. Nem egyszer tűnik úgy, mintha csak összeeresztené szereplőit egy ringbe, megszólaltatná a gongot, és hátradőlve szemlélné, ahogy heves szóváltásokkal esnek egymásnak. Arról nem is beszélve, hogy önmagát is képes megfelelően vezetni a kamera előtt, ami sok, nála jóval rutinosabb pályatársának sem mindig sikerül.

Ezúttal Dolan az arcán lévő tűzfolt miatt gátlásos, útkereső, otthon igazán semmilyen téren sem boldoguló, a függőséggel terhelt anya-fia kötelékből egyenesen Ausztráliáig menekülő, kétségekkel küzdő Maxime szerepét osztotta magára, aki a történet legösszetettebb karaktere, és mely ennek megfelelően sokszínű játékot kíván. Dolan jó az érzelmi kitörésekben is, ebben ez esetben mégis inkább a néma tépelődéseiben, a baráti társaság előtt eltitkolt vágyainak érzékeltetésében a legjobb, ahogy a Matthiast megformáló Gabriel D’Almeida Freitas is, akinek ezelőtt csak rövidfilmes és televíziós színészi tapasztalata volt. Freitas korántsem mutatkozik olyan sokoldalú színésznek, mint Dolan, de Matthias szerepe nem is kívánja meg ezt tőle. Maxime alkoholizmusból kigyógyult anyját ismét Anne Dorval alakítja, aki már Dolan ötödik nagyjátékfilmjében szerepel, legtöbbször mint a Dolan által megformált karakter anyja (az Anyuban is ő alakította a címszerepet). Dorval és Dolan rutinos és összeszokott párosnak tűnnek, jeleneteik annyira hétköznapiak, ugyanakkor olyan húsbavágóan őszinték, hogy nehéz nem feszengéssel nézni őket.

Akik valami egészen újat várnak az idén harmincéves Xavier Dolan nyolcadik nagyjátékfilmjétől, jó eséllyel csalódni fognak, akik viszont elfogadták és megszerették mindazt, amiben eddig is magabiztosan mozgott, azok valószínűleg méltányolni fogják a Dolantól már megszokott, bár némileg visszafogottabb, de ugyancsak szívvel és érzelmekkel teli Matthias et Maxime-ot.