Portugáliáról rendszerint a foci, a parafa és a tengerpart jut az emberek eszébe, véletlenül sem a film. Pedig, ahogy mindig az elsők között volt különféle áruk importálásában, Portugália a filmipar és -művészet terén sem maradt el a többi európai országtól.
Egy főváros, két filmes központ: Lisszabon és Portó
Az első vetítést nagyjából fél évvel a mozi születése után, 1896. június 18-án tartották Lisszabonban a Real Colyseu da Rua da Palma 288. szám alatt, ahol Edwin Rousby bemutatta Robert William Paul produkciós cégének a filmjeit egy teatrográf vetítővel. Az ő hatására kezdett el filmmel foglalkozni Manuel Maria da Costa Veiga, fotós és egy portói vállalkozó, Aurelio Paz dos Reis.
Paz Portóban tart vetítéseket és elkészíti az első portugál néma kisfilmet 1896-ban: A Confiança gyár alkalmazottjai elhagyják az épületet (Saída do Pessoal Operário da Fábrica Confiança) válasz a Lumière testvérek A munkaidő vége című filmjére. Costa Veiga szintén kamerát vásárol és elkészíti első filmjét – Látképek a cascaisi partról (Aspectos da Praia de Cascais) –, amely I. Károly portugál királyt mutatja fürdőzés közben, Cascaisban. Megalapítja az első portugál produkciós céget és események filmezésével foglalkozik. 1909-ben létrejön két másik produkciós cég is Lisszabonban: a Portugália Film – João Freire Correia és Manuel Cardoso vezetésével, amit D. Nuno de Almada támogat anyagilag –, majd az Empresa Cinematográfica Ideal, amit Júlio Costa vezet.
João Freire Correia nyitja meg az első portugál mozit, a Salão Ideal ao Loretót 1904-ben. Ugyanő lesz az operatőre az első, forgatókönyv alapján rendezett portugál játékfilmnek, az Egy színésznő elrablásának (O Rapto de uma Actriz, r. Lino Ferreira, 1907). Két jelentős dokumentumfilmet is készít 1909-ben: A portugál lovasságot (A Cavalaria Portuguesa) és A benaventei földrengést (O Terremoto de Benavente). Az előbbi megpróbál már filmes kifejezőeszközöket alkalmazni és izgalmas és veszélyes helyzeteket bemutatni. Correia áprilisban filmezte a földrengést, két nappal később már moziban vetítette és 22 kópiát adott el belőle, ezzel beindítva a portugál filmipart. Az ő nevéhez kapcsolódnak az első hangos filmes kísérletek is a Grisette kapcsán 1908-ban – a Gaumont eljárását alkalmazva próbálta szinkronizálni a képet a hanggal.
Júlio Costa és João Almeida megvásárolja 1908-ban Freire Correiatól és Nuno Almadatól a Salão Ideal mozit, és elindítja az Empresa Cinematográfica Ideal produkciós és terjesztői irodát. A Salão Idealban bemutatják a hangos filmek egyik ősét, az Animatógrafo Faladot (a Beszélő Animatográfot). Ennek semmi köze a technikai újdonságokhoz: a vetítőteremben tartozkódó néhány ember szövegeket olvasott fel, hangokkal és zörejekkel kísérte a filmet szinkronban.
1918-ban Celestino Soares és Luís Reis Santos vezetésével megalakul a Lusitânia Film. Átalakítják a régi Portugália Film stúdiót São Bentóban és dokumentumfilmek forgatásába kezdenek. Ugyanebben az évben két rövidfilmet forgat le Costa Veiga és Leitão de Barros, a Margarétát (Malmequer) és A gonosz Spanyolországból (Mal de Espanha) című filmet.
A portói mutatványos, Alfredo Nunes de Mattos 1910-ben alapít produkciós irodát, és két évvel később vállalkozását Invicta Filmnek kereszteli el. Eseményeket és híreket mutat be. A legsikeresebb filmje A Silurian süllyedése (O Naufrágio do Silurian), amiből 108 kópiát szállítanak Európába. 1917 novemberében Nunes de Mattos úgy dönt, hogy megalapítja a második Invicta Film, Lda.-t, növelve a partnerek számát és egyenlőségét. Művészeti igazgatónak kinevezi Henrique Alegriát, és stúdiókat és laborokat építtet Portóban, ahova Párizsból, a Pathé stúdiótól érkezik technikai személyzet. De Mattos vállalkozása 1928-ig működik.
A korai portugál filmgyártás másik kiemelkedő egyénisége Rino Lupo. A rendező nevéhez kötődik például A beirai nők (Mulheres da Beira, 1923) című romantikus filmdráma, ami 19. század végi, naturalista portugál szerző, Abel Botelho regénye alapján készül. Az anyagi gondok és a teljesítetlen határidők miatt azonban Lupót rövidesen elbocsátják az Invicta Filmtől, ennek ellenére ő rendezi később A farkasokat (Os Lobos) is, a portugál némafilmtörténet egyik legfontosabb alkotását. A cselekmény egy faluban játszódik, alapkérdése: hogyan változik meg egy házasság egy szenvedélyből elkövetett gyilkosság határására.
A 20-as években – miután szinte minden régebbi gyártó csődöt jelent – létrejön három másik produkciós iroda: a Caldevilla Film, a Fortuna Film és a Pátria Film. Az addigi szokásokhoz híven ismét külföldi, francia technikai személyzetet alkalmaznak. És nagyon hamar bezárnak.
A 20-as évek végén új generáció hódítja meg a mozit: Leitão de Barros és a fiatal António Lopes Ribeiro, Jorge Brum do Canto, Chianca de Garcia és Arthur Duarte. Céljuk, hogy eltávolodjanak a korábbi produkcióktól, példaképük pedig a francia, a német és az orosz mozi. A rendezőkkel együtt a filmek szereposztása is megváltozik. Új sztárokat futtatnak fel filmjeikben – amelyek a természet és a vidéki élet költői oldalát ábrázolják –, a régi színpadi színészek helyett mások válnak a folyóiratok sztárjaivá: Vasco Santanat, António Silvat, Maria Matost, Ribeirinhot és Maria Olguimot
Az állam és a mozi viszonya is megváltozik a 20-as évek végén. A hatalmi erők tudomásul veszik, hogy a fiatal filmművészek befolyásolni tudják a tömegeket és felfigyelnek a film propagandaeszközként érvényesülő erejére. Közpénzekből támogatnak filmeket, ugyanakkor szabályozni is kezdik a filmgyártást.
Szintén a 20-as évek végén António Lopes Ribeiro elkészít két dokumentumfilmet Összetűzés Malpiqueben (Uma Batida em Malpique, 1929), illetve A napnak táncolva (Bailando ao Sol, 1928) címmel, majd Leitão de Barrosszal együtt útra kel, hogy felkeresse az európai stúdiókat, ahol megismerkedik Dziga Vertovval és Eizensteinnel. A találkozás élménye nyomán Leitão de Barros megrendezi – forgatókönyvíró társa maga Ribeio – Robert Flaherty Moanája után a filmtörténet második etnofikciós alkotását, a Mária a tengerből-t (Maria do Mar), amivel erősíti a portugál dokumentumfilmes és realista hagyományt.
Jorge Brum do Canto A paroxiszmus táncával (A Dança dos Paroxismos, 1928) kezdi filmes pályafutását, egy kísérleti kisjátékfilmmel, amelyen érződik a francia avantgard hatása. A film saját forgatókönyve alapján készül és a főszerepet is ő maga játssza, azonban csak egyszer vetítik le, 1930-ban egy magánvetítésen, később már csak 1984-ben kerül elő.
Manoel de Oliveira karrierje a Douro, Faina Fluvial (Douro, dolgozó folyó) című, közel 20 perces dokumentumfilmmel keződik, nem kis sikerrel, mert amikor bemutatja az V. Kritikusok Nemzetközi Kongresszusán, ahol elnyeri Luigi Pirandello elismerését is.
A portugál hangosfilmek és az Új Állam
1931-ben ismét Leitão de Barrosra terelődik a figyelem, aki elkészíti az első portugál hangosfilmet, az A Severát Júlio Dantas műve alapján.
A hangosfilmre való áttérés elsősorban a filmek stílusát változtatta meg. Mivel a hang felvételéhez szükséges felszerelés nagy és nehéz volt, bonyolulttá vált a filmek előállításának technikai része, dramaturgiája és a színészek kiválasztásának szempontrendszere. A hang ezen túl hozzájárult a szövegek részletesebb kidolgozásához és a propaganda szolgálatához is – az utóbbi egyre fontosabb szerephez jutott 1932-től, amikor hatalomra került a jobb-szélső, katolikus érzületű António de Oliveira Salazar. Salazar megalapította az Új Államot (Estado Novo) és diktátorként vezette azt 1970-ben bekövetkezett haláláig. Az államforma azonban megmarad 1974-ig, a „szegfű forradalom” bekövetkeztéig, amikor leváltották a leghosszabb nyugat-európai diktatúrát. (Két évig tartott a diktatúráról a köztársaságra való áttérés folyamata. A forradalom döntő napja április 25-e volt, amikor a portugál forradalmárok piros szegfűvel a kezükben megakadályozták, hogy a katonák erőszakhoz folyamodjanak, így a portugál forradalom egyedülálló olyan szempontból, hogy nem volt halálos áldozata.)
Előtérbe kerültek a hangos témák, először is a Lisszaboni ének (A Canção de Lisboa, 1933) című filmben, ahol fontos szerepet töltenek be a helyi dalok és a komikus jelenetek. A film olyan hatással volt, hogy irányzatot kezdeményezett a „comédia à portuguesa”-t, a portugál vígjátékot, ami szorosan összefüggött a diktatorikus államrend létrejöttével, ugyanis lehetővé tette, hogy az alkotók filmet készítsenek, mégse kerüljenek összetűzésbe a cenzúrával.
A romantikus filmek jeleneteit, a cselszövéseket bemutató képsorokat és az irodalmi szöveget minden alkotásban zenei aláfestéssel kezdték kiegészíteni. A korszak fontos filmjei A rektor úr diákjai (As Pupilas do Senhor Reitor, 1935), a Bocage (1936), valamint a Maria Papoila (1937), a szerencsétlen északi pásztorlány története, aki Lisszabonba ment szolgálni (mindhárom Leitão de Barros filmje).
A 40-es éveket új stílusú fikciós és dokumentumfilmek jellemezték. Az új irány első filmjei A kegyetlen apa (O Pai Tirano, 1941) Antonio Lopes Ribeirótól és A szerelem terasza (O Pátio das Cantigas, 1942), amit a testvére, Francisco Ribeiro, a „Ribeirinho” rendezett. Manoel de Oliveira Aniki-Bóbó-ja (1942), első nagyjátékfilmje megelőzte a neorealista irányzatot: komor hangnemű parabolatörtéetet vitt vászonra sok gyerekszereplővel, természetes fénynél, utcai felvételekkel. Két fiú versengését mutatja be: az egy lány kegyeiért való versengésből és rabló-pandúr játékokból kegyetlenkedés lesz.
Ugyanabban az évben Leitão de Barros is visszatért a tenger témájához az Ala-Arriba!-val, a tengerről szóló trilógiájának záró részével, ami a portugál filmtörténet második dokufikciós alkotása. Ezáltal Leitão de Barros is hozzájárult az etnofikciós műfaj kidolgozásához.
1946-ban elkészül a Camões című kosztümös film Luis de Camões portugál költő életőről, Leitão de Barros rendezésében, mivel Salazar államérdeknek tekinti a filmgyártás támogatását: a Camões az addig készült legdrágább portugál filmnek számít. Perdigão Queiroga, aki Amerikában dolgozott vágóként a Paramountnál, populista filmet kezdett el forgatni Fado, egy pacsirta története (Fado, História de uma Cantadeirat, 1947) címmel, Amália Rodrigues fadoénekesnővel a főszerepben.
1944-ben létrehozzák az Országos Információs Irodát, ami átveszi az Országos Propagandaközpont helyét. Ennek következtében az 50-es éveket a cenzúra és a stagnálás határozza meg. Antonio Lopes Ribeiro moralizáló hangnemű filmeket készít (Frei Luís de Sousa,1950). Perdigão Queiroga a kispolgári életmódot kritizálja (Sonhar É Fácil / Álmodni könnyű, 1951), aztán később dokumentumfilmes producerként híranyagok és propagandaízű filmek készítőjeként járja az országot.
Az élet durvábbik oldalát mutatja meg először a portugál filmtörténet során Manuel Guimarães rendező, akinek a filmjein – Os Saltimbancos (1952), Nazaré (1952) – érződik az olasz neorealizmus hatása. A Nazarét szigorúan kritizálták: realista, de túl óvatos.
A korszak legtöbb filmjét megcsonkította a cenzúra, ezek közé tartozott A szegények pénze (O Dinheiro dos Pobres, 1954) Artur Semedotól, a Vidas sem Rumo (1956) Manuel Guimarãestól és Manoel de Oliveira rövidfilmje, A kenyér (O Pão, 1959).
Filmes intézetek és támogatási lehetőségek
1955-ben létrejön az RTP (Radio Television Portugal) és fontos szerepet kap a klasszikus filmek terjesztésében és a filmes témák megválasztásában. Időközben az állam létrehozza a Portugál Filmes Alapot a filmek támogatására. A támogatást olyan projekteknek szánják, mint például az 1958-ban aktívan működni kezdő Cinemateca Portuguesa tevékenységei – első programja a francia új hullám alkotói által felfedezett amerikai szerzői filmek bemutatása.
A 60-as évek első felében Queiroga kitart az addigi munkái mellett – A rektor úr diákjai (As Pupilas do Senhor Reitor, 1961).
José Ernesto de Sousa filmet rendez egy bábkészítőről Dom Roberto (1962) címmel. Sousa a neorealista filmelmélet képviselője, de közel áll hozzá a francia új hullám is, filmje szociális kérdéseket vet fel, és díjat nyer Cannes-ban, őt magát viszont letartóztatja a portugál rendőrség, mert filmjével „kompromittálta” az országot. A Dom Roberto és Paulo Roberto Rocha alkotása, A zöld évek (Os Verdes Anos, 1963) indították el az úgynevezett Novo Cinemát, a portugál új filmet, amin leginkább az olasz neorealizmus hatása érződik.
A 60-as években kezd el producerként működni António da Cunha Telles: olyan filmeket igyekszik pártolni, amelyek művészi alkotások és közönségfilmek egyszerre. Ő gyártotta Fernando Lopes filmjét, a Belarminot (1964) és António de Macedonak a Vasárnap estéjét (Domingo à Tarde, 1965). Miután producerként több anyagi kudarc érte, elkészíti saját filmjét, A kört (O Cerco, 1969). A filmet bemutatják Cannes-ban, sok díjat nyer és anyagi sikernek örvend.
1969 létrejön a Portugál Filmközpont (Centro Português de Cinema) a Calouste Gulbenkian Alapítvány támogatásával. Ennek köszönhetően készül el a Novo Cinema filmjeinek nagy része, a szociális és politikai helyzet, valamint a cenzúra ellenére, a külföldi új hullámok és azok képviselőinek hatására, akikkel a filmklubok ismertetik meg a portugálokat. Kevéssel az 1974-es, a köztársaságot helyreállító „szegfű forradalom” előtt új lehetőségek nyílnak a portugál filmgyártás számára.
