Adam Sandler fegyverhordozója, Kevin James újra akcióba lendül. Társa a bajban Allan Loeb, az álomgyár legrosszabb forgatókönyvírója. A rendezői székben Frank Coraci foglal helyet, s a Sandler-istálló távirányításos házirendezője A maflás esetében újfent be képes bizonyítani, hogy az ember bármilyen ép foglalkozás helyett képes sudokuzni.

Kevin James egy biológiatanárt alakít, aki valaha még az „év tanára” is volt. Ugyanakkor a régi szép idők elillannak, mára James karaktere bőrkabátban motorozik, és beszól az igazgatónak, aki – csak hogy a kellő számú sztereotípia meglegyen – úgy viselkedik, mint egy 80-as évekbeli, keleti parti rendőrbunkó. Az iskola ugyanis veszélyben van, nincs pénz, de kellene. Sok. Biológiatanárunk pedig úgy dönt – nem teljesen világos, hogy jószándékból, vagy véletlenül – hogy összeszedi az összeget. Végtelen méreteket öltő és betonszilárd karmája pedig úgy intézi, hogy a pénzt csak professzionális ketrecharccal képes összekalapozni. A maflás ugyanis nem egyéb, mint egy nagyon tudatzavaros MMA-toborzó film (nem, nem a Magyar Művészeti Akadémia, hanem a tengerentúlon alapvetően népszerű Mixed Martial Arts elnevezésű full contact-küzdősport).

A film közel sem innovatív sztorija rútul szétesik, a darabokat pedig azok a szerencsétlenül járt gyermekek és apukáik próbálják meg összeszedni, akiknek talán ez a film szólna. A bárminemű humort precízen kerülő, közel félórás expozíció során Loeb és Coraci keservesen próbálkozik az összes történetszál origójának meghatározásával. Annak ellenére, hogy égbekiáltóan unalmas ez a felütés, a tempó megfelelő, a szituációk és a viszonyok nagyjából körülrajzolhatók, a kivitelezés pedig teljesen hétköznapi, de legalább nem szembeötlően rossz, mint a The Zookeper, vagy a Mall Cop esetében volt. Idővel a néző türelme kifizetődik, de csak aprópénzzel. James megkezdi ketrecharcos-karrierjét, melyet az MMA megannyi sztárja támogat. A film minden egyes ketrecharcosa a való életben is azzal keresi kenyerét, hogy vagy megver valakit, vagy megverik. Mindenképp érdemes kiemelni Krzysztof Soszynski (a filmben az érthetőség kedvéért Dan Dietrich) szerepét, aki egy darabig valamiféle brutális antagonistaként azonosítható, majd pedig a tiszteletreméltó ellenfél magasztos szerepét is magára ölti, s teszi mindezt egy barlangi troll fizimiskájával. „Gyerekek, ez lesz belőletek, ha erre a pályára tévedtek!” – zeng A maflás egyik szubliminális üzenete.

Ugyanakkor a rendező megérdemel némi vállveregetést is, mivel a harcok tényleg hitelesen és profin kidolgozottak. Az MMA saját, szemcsés képet adó, a bíró zsebére csíptethető kamerájával rögzített felvételek testközelisége ténylegesen érezhető, a pofonok súlya mérhető, az izzadtság szaga pedig büdös. Sok akciófilmben láthattunk már gyérebb verekedéseket is, s épp ezért nagy kár, hogy e jelenetek vészegény iparosfelvételekkel keretezettek. Annak ellenére, hogy James inkább úgy néz ki, mint aki ellenfeleit inkább megeszi, nem pedig megagyalja, igazán szép munkát végez az ütésváltások terén. Többet kéne rohangálnia a ringben, és kevesebbet erőlködni ezen a kedves, tunya, kínosan rádióbarát jófiú-imázson.

Mert bizony, míg James a ringben megfelelően teljesít – leszámítva, hogy biológiatanára az első bekapott ütéstől kimúlt volna – addig a ringen kívül teljesen rossz. Ez feltehetően a forgatókönyv hibája, hisz olyan inkozisztens karakternek álmodta meg ezt a tanárembert, aki egyszerre lusta és nemtörődöm, mégis elhivatott és már-már hősies is. Képes a néző arcába imádkozni, hogy aztán keménykedő rap metal-szemétre félholtra verethesse magát. Majd egy gyors vágás után felépül, hogy aztán a verekedések által megedzett jellemével újfent képes legyen a tanításra koncentrálni, hogy aztán legközelebb még nagyobb lelkesedéssel verethesse magát el. Közben meg persze még romantikus is, amit az iskola doktornője – Salma Hayek teljesen indokolatlan karaktere – szenved meg. Egészen érthetetlen és kusza minőségek társulnak karakterében, melynek kiváltó oka bizonyára a mindenki számára befogadható matiné-idősáv megcélzása lehetett. Épp ezért nem csoda, ha a Bas Rutten által hozott, amerikai állampolgárságáért küzdő Niko karaktere el is halványítja. Rutten – aki maga is MMA-harcos volt – lényegében önmaga karikatúráját alakítja, ami nyilván suta és kiforratlan felhangokat eredményez, de mégis, James edzőjeként őszintébb és barátságosabb karakter, mint bárki más a filmben (még Henry „A Fonz” Winkler kínosan cuki énektanárán is túltesz). Legnkább hozzá, és edzőtermi társaihoz kapcsolódnak az igazán kellemes és megmosolyogtató jelenetek, nem pedig a főhőshöz.

Mindemellett A maflás láthatóan meghajtaná fejét az MMA-harcosok és sportáguk előtt, ugyanakkor ezt úgy teszi, hogy egy olyan hős dicsőséges történetét regéli el, aki negyvenakárhány éves, túlsúlyos, nagyrészt lusta, és – bírkózómúltját leszámítva – semmilyen tapaszatlata sincs e kegyetlen műfajról. James karakterének pályagörbéje lényegében egy arculcsapás mindazon ketrecharcosok számára, akik egész életüket erre a sportra tették fel. Ha tehát Loeb és James kampánya beválik, akkor nem sokára több kiégett és fásult középiskolai tanárt fognak molekuláikra csapni néhány MMA-selejetezőn.

A mafláscsak azoknak fog tetszeni, akiknek e film életük első moziélménye lesz. De szerencsére ezek az emberek később majd megnézik a Rockyt, és a Warriort.