Szinte hihetetlen, de 20 éves a Bölcsek köve alcímet viselő első Harry Potter-film, az HBO pedig ez alkalomból ismét felült a nosztalgiavonatra, a Jóbarátok stábja után a varázsvilág legfontosabb szereplői is megkapták a maguk találkozóját. Jelen produkció pedig teljesíti is mindazt, amit egy ilyen évfordulótól el lehet várni. Hogy egy olyan műfaj kívánalmait vizsgáljuk-e, aminek jóformán léteznie sem kellene – nos, ez egy másik kérdés.
Nem tudok, és nem is akarok úgy tenni, mintha egyszerű volna bármennyire is objektíven közelíteni a Harry Potterhez. Számomra különösen nehéz ez, hiszen gyakorlatilag egyidős vagyok a filmekkel. Azért megpróbálok távolabb kerülni a rajongástól, hiszen mégiscsak elemezni kellene azt, hogy mit is ad az élményhez jelen találkozó. Többfelől meg lehet ezt közelíteni, egyrészt ne tagadjuk el, szégyentelenül felvállalt fan service-ről van szó. A nosztalgia valahogy csak nem akar kikopni a kulturánkból (nem mintha eredendően rossz dologról lenne szó), sőt, az utóbbi években mintha még inkább erőre kapott volna. Itt az új Mátrix, jön az Így jártam anyátokkal spin-offja, a Jóbarátokról pedig már tettünk is említést, a sor pedig akármeddig folytatható. A Harry Potter pedig tulajdonképpen el sem tűnt, hiszen a Warner – több-kevesebb sikerrel – az elmúlt évtizedben is megpróbálta felszínen tartani a franchise-t. Így nem volt kérdés, hogy létrejön a találkozó, és bizony itt pontos is ez a kifejezés, hiszen tényleg olyan, mintha egy osztálytalálkozón ülnénk (ahogy ezt elmondtuk a Jóbarátoknál is). Ahol együtt nevetünk, sírunk, de azért ha valaki kicsit komolyabb témát hozna szóba, akkor gyorsan lapozunk is.
Az HBO tulajdonképpen a Jóbarátok esetében már bevált formulát követi, kicsit egyszerűsítve a recepten. Igazából nem történik semmi, csupán a színészek és a stáb néhány tagja leült sztorizgatni, felidézni a vicces és megható momentumokat. Az első pozitívum, ami rögtön feltűnik (és ami ilyen sok sztár esetén nem kis dolog), hogy majdnem mindenki tiszteletét tette a műsorban, talán az igazán fontos szereplők közül csak Maggie Smith és David Thewlis hiányzott, illetve azok, akik már sajnos nincsenek közöttünk, és akikre egyébként egy nagyon szép, ugyanakkor nem túlzó szekvencia emlékezik; tulajdonképpen a film egy motívumával bocsátjuk útjukra az elhunytakat. A jó arányérzék egyébként az egész produkcióra jellemző, csak néhol érezni a mesterkéltséget – bár az idővel rossz értelemben megmosolyogtató, hogy a nyilván jó előre megbeszélt forgatókönyv szerinti találkozások során a színészek meglepődöttséget imitálnak.
Ha már a színészek, a Harry Potter-filmek egyik legnagyobb erénye volt, hogy az így-úgy teljesítő gyerekszínészeket a háttérből a brit színjátszás legjava támogatta. És ilyenkor látni, milyen tökéletes volt a casting, hiszen mindenki pontosan úgy viselkedik, ahogy anno megszerettük őket. Helena Bonham Carter bolondos és lefegyverzően közvetlen, Ralph Fiennesnak már a megjelenésében is van valami arisztokratikus gőg, Gary Oldman teljesen kifürkészhetetlen, Robbie Coltrane pedig a két lábon járó jóság. És akkor még ott van David Thewlis, Imelda Staunton, Kenneth Branagh, a fiatal Robert Pattinson; megannyi remek színész. Valóban, mekkora dolog is volt ez, és mennyire kellett a sikerhez ez a casting! De ugyanennyire ambivalens érzés Alfonso Cuarónt látni a Harry Potterről beszélni. Gyerekként még csak azt éreztük, hogy nagyon más az Azkabani fogoly, mint bármely más epizód, idősebben pedig (pláne ha az ember filmekkel foglalkozik) már szinte hihetetlen, hogy a mexikói film egyik élharcosa kvázi gyerekfilmet rendezett. És milyen tudatos döntés volt ez a producerek részéről, hiszen ezzel léphetett felnőttkorba a széria.
A legfontosabb azonban mégis a főszereplő hármas: a Harry Potter-filmek legkülönösebb nézői élménye, hogy gyerekeket láthattunk felnőni a kamera előtt. Bár itt is vannak mesterkélt jelenetek (például mikor Daniel Radcliffe kvázi riporternek áll), összességében nagyon szépen átjön ennek a három embernek a kapcsolata. Azt mondja Emma Watson egy ponton, hogy „ti vagytok életem támoszlopai”, majd Ruper Grint később hozzáteszi, hogy bár nem találkoznak gyakran, a szeretet sosem szűnt meg. Hiába nem részei már egymás mindennapi életének, ez a tíz év egyszerűen örökre meghatározta az életüket, létrejött köztük egy olyan láthatatlan kapocs, amit már semmi nem szakíthat szét.
Szintén pozitívuma a találkozónak, hogy pedzi, miért lehet ez még ma is ekkora világszenzáció. J. K. Rowling világának a legnagyobb erőssége az azonosulás lehetősége. Legyünk mi szemüveges kisfiúk, tudálékos kislányok, legyünk akármennyire egyedül, ebben a világban társakra találhatunk, valamiféle útmutatásra lelhetünk. De mielőtt engem is elöntene (az eddigieknél is jobban) a pátosz, ha már szóba került, emlékezzünk meg J. K. Rowlingról, aki az utóbbi hónapokban nem épp élete köreit futja az angolszász sajtóban. Így hát figyeltek arra, hogy minden jelenetben jelezzék, hogy az ő részeit még 2019-ben vették fel (bár a hivatalos kommunikáció szerint a két dolognak nincs köze egymáshoz). Ettől függetlenül azért örönteli, hogy nem hagyták ki teljesen.
Valószínűleg mindnyájan ismerjük azt az érzést, mikor egy produkció szándékosan akar hatni az érzelmeinkre, és szemérmetlenül jól is csinálja azt. Ilyenkor egy ideig próbálunk ellenállni – mondván, mi aztán nem dőlünk be az ilyen olcsó érzelmi manipulációnak. De hát idővel mit lehet tenni? Mert amikor Emma Watson azt mondja, hogy „együtt nőttünk fel”, azt valójában nemcsak a vele szemben ülő Grintnek mondja, hanem nekünk, mindannyiunknak. Ahogy azt a gyönyörű záró metafora is jelképezi, ez a sorozat patrónus a rajongói számára. Így meg jöhet akármilyen dementor.
