„Én álmodtam őt? Vagy ő engem?” – hangzik első találkozásukat felidézve a fiú kimerevített belső monológja. András és Juli – egymás beteljesült álmai. Csak kicsit másképp, mint ahogyan beteljesült álmaikat szövögetik tiszta tekintetű fiatalok.

Utolsó anyag, egymásra utaltság

A képzeletbeli férfi nem fehér paripán méltósággal becsörtető, az egyetlen kiszemeltet búgó hangú bókokkal meghódító elegáns herceg, hanem a budapesti utca hétköznapi forgalmában egy számítógépes monitort görcsösen markolászó pasi, aki előbb anyagra kér pénzt, az utolsó adagra, majd a végső összeomlás szélén a járdakőre roskadva teszi fel, változatlanul nem a sokszor elképzelt álom-herceg hanglejtésével és pozitúrájából a kérdést: „Segítesz? Ha hozzám költözöl, leszokok.” S alig hiszi, hogy akadt lány, aki így látatlanban, zokszó nélkül vele marad, azonnal igent mond, hozzáköltözik és kicsutakolja a szennyből ... legalábbis megpróbálja. „Veled maradok. / Éjjel–nappal? / Mit éjjel-nappal? / Velem maradsz? / Amíg szükséged van rám. / A következő napfogyatkozásig? / Igen. / Hosszabb lesz, mint gondoltad. / Már most is hosszabb, mint gondoltam.” Nem csoda hát, ha a lány – közelállóknak Angyalka – egyszerre főszereplőjévé válik András Gangesz-parti, virító színekben pompázó álom-életképeinek.

A megalázottságban és egymásrautaltságban kisarjadó szeretet, kristálytiszta érzelmek és kendőzetlenül naturalisztikus nyomorúság, drogos informatikus és bukott színésznő sorsavesztett önkeresése. Mindez egy kopár bérlakás zárt terét még inkább magukra zárva, szürreális álmok és VIII. kerületi mocsok-realitás útvesztői, a függőség és a leszokás testi-lelki kínjai, magány és egymásra-találás, a kínos és fenséges esendőség örök koreográfiájára. Számtalan változatában bontakozik ki a valóság és képzelgések határán egyensúlyozó sokrétegű történet, mindennapjaink krónikája. Az elbeszélés vezérmotívuma a fiú heroin-függőségről való sokadik leszokási kísérlete, ennek keservei mentén halad előre időben, motivációkban a visszaesések és kísértések, az agresszivitássá vaduló fájdalom feszes dramaturgiájával. A két főszereplő jutalomjátéka ez a lakás elszigeteltségében játszódó kamaradarab. Minimalista eszközkészlettel, húsbavágó hitelességgel teremtik meg a tragikus alakokat: a kiszolgáltatottságában kisfiúsan önző és szeretnivalóan gyenge férfit és az ösztönösen önfeláldozó, az ősanya és az angyali tisztaság jegyeit egyaránt lényében hordozó nőt. A függőségben magából kiforduló, önmagával és környezetével állandó harcot vívó, meghasonlott tudatállapotokban vergődő fiatal férfi túlélő küzdelmét hátborzongatóan következetesen vezeti végig Ternyák Zoltán.

Didaktikai mankók

Az esettanulmány szakszerűségével ábrázolja a film a drog természetrajzát, ez lehetne erénye is, de esetünkben sajnos a legintimebb jelenetekbe lopakodnak be leszoktató propaganda ízű tézis-gondolatok, a kábítószer-függőséget didaktikusan magyarázó szövegek, amelyek bosszantóan tompítják a szituációkra való ráhangolódást. Látszólag a színészek sem tudnak mit kezdeni ezekkel a passzusokkal: nem hiteles a lány küldetés-tudata, a neki szánt feladat kényszeres teljesíteni akarásáról szóló elmélet, mely szerint tudatosan kell jót cselekednünk, ahogyan a fiú fejtegetése sem a drogosok társadalmi kirekesztettségéről. Motivációik mellékes részletei ezek, épp a megtapasztalt lényegi jegyeikre cáfolnak rá. A látottak alapján a lány nem homályosan meghatározott érdekelvűségből segít, nem pusztán azért, mert véghez szeretné vinni az utcán szembejött feladatot, a fiú leszokási kísérleteinek pedig nem az a legfőbb tétje, hogy visszafogadja-e majd a társadalom vagy volt drogosként könyveli el. Szerencsére a rendező olyan határozottan bájos duettekbe ágyazza ezt a két erősen megkérdőjelezhető ideológiát, amelyekben a dramaturgiai hitelesség cáfolhatatlan: a szeretet és egymáshoz tartozás gesztusai a konyhában a reggelizőasztalnál, a nemek játékának gyerekes felvállalása András kisfiús évődéseiben és Juli anyáskodó rendreutasításaiban akkora érzelmi hangsúlyt kapnak, amivel jótékonyan elnyomják az időközben elhangzó moralizáló felhangokat. Az igényes dramaturgiai megkomponáltság, a legapróbb részletekig következetes, lélektanilag motivált történetvezetés, a mélyen átélt színészi játék szükségtelenné teszik a hasonló didaktikai mankókat, a „nem juthatsz olyan mélyre, ahonnan ne tudnál visszakapaszkodni” változatainak sorozatos elismétlését.

Környezetrajz gyors ecsetvonásokkal

Anélkül, hogy az alaptörténet túlzsúfolttá válna, tömör epizódokból rengeteg adalékot megtudunk a főszereplőket körülvevő világ működéséről, annak típus-figuráiról, viszonyrendszerükről és gondolkodásukról. Vulgáris üzletember férj, álszent táplálkozáskutató anya, érzelemszegény szomszéd éjszakánként elcsatangoló, végképp a képzelet világába szabadult idős anyjával, prostituálódott televíziós szerkesztő, lecsúszott drogos pincérlány, szilánkokra tört méltóságú alkoholista apa – kisiklott életek sokaságát gyúrja fanyar iróniával társadalomrajzzá, a drog-rémálomból kivezető dramaturgiai szelepként kiröhöghető önmagunkká, jellegzetesen pesti mindennapokká a film. Francia tragikomédiákra emlékeztető dramaturgiai fortélyokkal tartja össze a sok irányba ágazó történetet. A különböző viszonyrendszerekből megismert epizódszereplőkről kiderül, hogy régről ismerik egymást, egy másik történetből, a saját sztorijaikból. Például: Juli alkoholista ex-katona apja András drogszállítójának, a pincérlánynak a törzsvendége, egymás hallgatólagos társai az érzelmi nyomorban. Vagy: szakításuk előtt Juli és kegyetlenné merevedett férje, Gábor, András anyját nézik a tévében, akiről amellett, hogy „még mindig szívesen lenyomná”, kiderül az is, hogy a férj régi „ismerőse”. A stúdiófelvételek háttér-apparátusát felvillantó keret-jelenetben pedig feltűnik Juli televíziós barátnője és anyja oldalán a dacos András. A többszörös rétegzettség, a sokszálú történetmesélés attól válik igazán hitelessé, hogy a rendező az összes felvillantott réteget bejárja, rövid idő alatt sokat mesél el szereplői elő- és utótörténetéről, gyors ecsetvonásokkal festi le környezetrajzukat. Pontosan tudja, hol a határ bőbeszédűség és fecsegés között.

Sajátos 21. századi életérzést magyarít ez a világkép: hétköznapjaink végképp értelmüket vesztik, s mivel az élet nagyrészt a hétköznapok forgatókönyve szerint zajlik, medertelenné és céltalanná válik. A meghatározatlanságból való kiútkeresésben elmosódik a fikció és a realitás határvonala, a (rém)álmok és a valóság szétválaszthatatlanul egymásba ívelnek, fikcióba és öntudatlan, monoton cselekvéssorokba menekülünk. És ha álmodni sincs erőnk, mesterséges álmokat szerzünk – úgy tűnik, a folyamatos pótcselekvésre kárhoztatottság kelepcéiből nincs kiút. A férfi dilemmája ez a választáskényszer: az érdektelenné válástól, a kiüresedett méla unalomtól, a rutinszerű fogaskerék-léttől való félelem vagy a drog-öntudatlanságba való belepusztulás. A szakadékból kikapaszkodva az első kérdése, hogy az- e a helyes életút, amit a sok megvetett sors közül legkevésbé vet meg. Nem tudni, de talán ez a nagy áron vett kompromisszum mindkettejük egyetlen lehetősége, hogy tisztán léphessenek át a rémálom teréből a megvalósuló álom terébe. Talán megér néhány próbálkozást. Talán…