A Dealer egyetlen, a kétségbeesést örökre száműző, belenyugvással elmormolt könyörgés, amely nem talál meghallgatásra. Ebben a világban majd’ mindenki új Istent-vallást keres magának, ám hiába, nem tud szabadulni az őt riogató démonoktól, szellemektől. A Dealerben megjelenő „istentelen” világkép számomra analóg a negyedórás Hypnos-szal, amelyben a hipnózis során előtörő emlékekkel együtt megjelenik a vallási jelkép, a kereszt – a spiritualitás –, de a kiszolgáltatottság, az erőszak, a szenvedés, a bűn is.

Rémisztő páros halálugrás

A néptelen nekropoliszt – egyetlen „magánútja” kivételével – kerékpárral szeli át a díler; sem az életét, sem a halálát illetően nincs már ötlete.

Azon a napon, amelyet nem követhet másnap, elsőként tőle remél enyhülést a hatalmas stadionban a kokain-megvonástól és a nyolcvan gramm füstölt lazactól patologikus székrekedésben szenvedő Újváry atya – és az ország egyik legnagyobb vallási közösségének vezetőjéért az Eget akár charter-járatokkal is átszelő több tízezer hívő. Imájuk lassacskán betölti a teret. (A csarnok hosszú, lezárt korridorja a neonfényeivel – akárcsak az aluljáró – olyan, akár egy gigantikus szolárium.)

Így visszhangzik majd egy, a sötét szobában fekvő, a fles hatására füzetét „értelmezhetetlen” számsorokkal teleíró matematikus lány két szóból álló mantrája: „anyu-apu” – ezt a ritmust halljuk, amikor a nepper „talált” kislánya, Bogi felszabadultan ugrál egy parkban, a gumiszőnyegen.

Az évek óta „tiszta” szépségszalon-tulajdonos EU-Fitnessként pózol a plakáton, altató nélkül mégsem tud aludni. A Gyámügytől rettegő, Depridolért nyüszítő anya pólóján Siva istennő. A kihűlt testű fiú, Junky már az emberi hangtól is irtózik, nehogy az elriassza a munkanélküli anyja szeánszain megidézendő Napistent – miközben magát nézi vissza a videofelvételen, ahogyan serdülő kerettagként kosárra dob (a polcon régmúlt győzelmek relikviái). Az Apa nem hajlandó kimenni a temetőbe; neki az olajfoltos pocsolya jelenti az ablakon kizuhant felesége sírját. Mert az aszfaltba becsapódó testet nem lehet eltüntetni betonnal, bitumennel, cementtel, sóderrel, szurokkal – ahogyan spirituális okokból Újváry atyának sem lehet beöntést adni.

A drogos, a junky: a Kertész az Öreg meséjéből. Gyors lóért könyörög a Királynál, hogy elmenekülhessen attól, amitől a leginkább fél-iszonyodik: a Halál elől.

És a Király odaadja a lovát.

Fliegauf Benedek rémisztő páros halálugrásra hívta Keresztes Felíciánt. Az alkotó megfosztotta személyiségétől dílerét, akinek nevet sem adott – miközben az százhatvan percen át bámulatos jelenlétet produkál a vásznon. A díler – aki leállt a „herkáról” – kívülálló a saját közegében: nem hogy nem vesz részt a „saját” életében, annak már nem is külső szemlélője. Senkivel sem folytat párbeszédet. Legfeljebb: közöl. Ellentétben a Rengeteg éles verbális pengeváltásaival a Dealer dialógjaiban a főhős reagál – de sosem reflektál. Különösen nem kérdez, és – a Bogival lezajló beszélgetés-kísérlet kivételével – nem kezdeményez. Nem ütközik, és nem provokálható.

Fliegauf (mintha metronómot szorított volna a kezében) úgy kelti és tartja fönn mindvégig a feszültséget, hogy bár majd’ egyfolytában konfliktus-helyzeteket generál, ezek a szituációk nem robbantanak ki olyan nem várt reakciót-eseményt, amely megfordíthatná a cselekmény menetét. (Miközben elsül a puska (sic!), dárágoj Anton Pavlovics!)

Fliegauf nepperének minden egyes megnyilvánulása: szubrutin. A Dealer rendkívüli szellemi koncentrációval fölépített addiktológiai paradoxon (test-rabság etc.) és majd’ háromórás látlelet egy ember pszichéjéről, amely – történjék bármi – ellenáll minden változásnak.

Lezárt terek, karakteres látványvilág

A film „bestiális” pontossággal végiggondolt narrációja, dramaturgiája kapcsán fölhívom a figyelmet a főcím előtti epizódra, mint (több szaktársam számára is „virtuális”) kulcsjelenetre. A dramaturgiai leszúrt dupla Rittbergernél – mivel Fliegauf művészi jobbhorgától beállt nálam a generál pauza – csak másodszori nézésre kaptam a fejemhez. Poént nem gyilkolunk, így csupán annyit: az Apa jóval hamarabb megjelenik a filmben, mielőtt a fia, azaz a díler látogatást tenne nála. (A dialóg és a színészi munka tekintetében kiemelkedő az Apa – Szakács Lajos – és az Öreg – Lénárt István – jelenete.)

A Rengeteg kapcsán feltűnt, hogy bár a kritikákban majd’ mindig elismerték a szerző-rendező „amatőr” színészeinek teljesítményét, nem tettek említést Fliegauf színészvezetési képességéről – bár színészinstruálásról az ebben mesteri, érzésem szerint a hazai filmes alkotók között legkiválóbb Mundruczó Kornél esetében is kevés szó esik. Hiányt pótolok. A Dealerben megtörtént, amire rég’ nem vártam: magyar filmben láttam egy gyereket. (Nem pedig gyerekszereplőt, gyerekszínészt.) Balogh Edina (Bogi) amellett, hogy sokkolóan szép, megdöbbentően igaz mondatokat vág a képünkbe, a maga (talán) öt-hat évének teljes öntudatával. Bizonyos pillanatokban úgy hiszem – amennyiben igaz, hogy sok esetben egy rendező összes szereplője egyben maga a rendező is – Fliegauf alkotói attitűdjében ott van Bogi könyörtelen igazsága, érzékenysége, mindenek felett (és eleddig ezt kizárólag Tarr Béla filmjeiben éreztem ennyire zsigerileg, póztalanul megnyilvánulni): a „megszomorítottak”, az esendők, a kiszolgáltatottak iránt érzett részvét képessége. Jó volna ebben nem tévedni. A Dealer tökéletesre komponált képi világa olyan városba vezet minket, amelyet mintha mesterségesen körbe kerítettek volna egy hatalmas betonfallal. (Operatőri szempontból – körkamerázás, hideg-zöld színek, HDCam, cinemascope etc. – a film előtanulmánya a kilencperces A sor.) Szatmári Péter majd’ mindig „lezárt” tere(ke)t fényképezett. (A stadion és az aluljáró-jelenet esetében – mint már utaltam rá – úgy éreztem, mintha egy hatalmas szoláriumba – kvázi-koporsóba – helyezték volna a szereplőket: a díler szépségszalon-tulajdonos barátja saját szoláriumában égette szét a testét: három altatóval elaludt.) A nekropolisz-jelleget a blokk-házak, a talán-gyárépület mellett erősíti, hogy egy kézen megszámolható, hány jelenetben mutat „járókelőt”, „idegent” a kamera a nepper egy napja során. Figyelemreméltó, hogy a lakás- vagy szobabelsőket nézve majd’ mindig feltűnő a Rend, miközben az Apa lakásában és Junkynál egyértelműen jelzi a kamera: itt megállt az idő.

A Dealer rendkívül karakteres látványvilágát még hangsúlyosabbá teszi a Raptors’ Kollektíva sound-designja, amely azt a képet idézte föl bennem, mikor az üres városba megérkezik a westernfilmek magányra ítélt hőse – és süvít a szél. (A Dealerben mindvégig ez a hangzásvilág érvényesül – kivéve a stadion-jelenetnél (ima), a matematikus lány mantrájakor, vagy amikor goa-zenére pogánytáncot járnak az erdőben.)

Fliegauf Benedek filmjével kapcsolatban volt, akiben megfogalmazódott a rendező formalista törekvése. Ezt a kijelentést különösen akkor nem találom kellőképp megalapozottnak, amikor a Szemlén vetített nagyjátékfilmeket látván nem egyszer az a benyomásom támadt, mintha legalább másfél órás, zenére majd’ mindig kitűnően vágott klipeket néznék.

A Dealer lassan kihunyó, vakító fénycsík – a sztroboszkóp korában. Önkényes – ám lenyűgöző.

Fliegauf Benedek föltűnő írói-forgatókönyvírói kvalitása sokak számára egyértelműen azt bizonyította, esetében sokkal inkább auteur-t kell látnunk, mint „filmcsinálót”. Bár meggyőződésem szerint a hazai filmkészítők közül ő áll legközelebb az auteur meghatározásához, Fliegauf a Dealerrel rácáfolt a fenti „tételre”.

Ha volna kalapom, megemelném.