Mivel a Mokép-Pannónia filmkiadó Fliegauf Benedek Csillogás című filmjének elkészültéhez kötötte a rendező e film és a Tejút DVD-n való megjelentetését, immár a teljes eddigi Fliegauf-életmű hozzáférhetővé vált a nagyközönség számára.
A 2004-es Dealer viszonylagos mozgalmassága után Fliegauf Benedek újra „nyugodtabb” vizekre evezett: a november 28. és december 3. között a budapesti Művész mozi retrospektív vetítésein szereplő, szemledíjas, és számos nemzetközi fesztiválon is kitüntetett 2007-es Tejút, valamint a frissen elkészült Csillogás több szempontból is régebbi filmjeinek képi és narratív struktúráihoz kötődik.
A fenti állítás igazságát persze meglehetősen nehéz lenne indokolni egy olyan rendező esetében, aki úgy kísérletezik a filmnyelvvel és olyan összetéveszthetetlenül egyedi képi (és hangi) világot képes teremteni, mint a minden ízében „szerzői filmes” Fliegauf. Mégis, ha támpontot keresünk, akkor nagy valószínűséggel állítható, hogy a Tejút a Rengeteg, a Csillogás pedig a Van-e élet a halál előtt? párdarabjának tekinthető.
A temérdek helyen méltatott és körülbelül ugyanannyiszor ócsárolt Tejút – ami komoly fegyvertény egy olyan filmtől, amit a 2008-as filmszemlét és néhány, zömében külföldi fesztiválszereplést leszámítva moziban még senki sem látott – tíz beállításból építkező kisfilmfüzére tíz külön „történetet” mutat be, melyek között a legcsekélyebb oksági, vagy bármely más összefüggés sem fedezhető fel. Az önmagukban is megálló jelenetek mindegyike fix és mozdulatlan kameraállásból, állandó képkivágással lett felvéve, így ezzel a gesztussal a rendező látványosan lemondott a filmkészítés úgymond „technikai” aspektusáról, és szinte csak hagyta az eseményeket megtörténni. Ám a Rengetegből ismerősnek tűnő szerkesztésmód ellenére ezek az események már nem szavakká és párbeszédekké, hanem kizárólag a kamera elő- és hátterében megtörténő némajátékokká változtak. A film a hihetetlenül szikár, minimalista ábrázolás és a megmagyarázatlan és magyarázhatatlan történések sorozatának végletesen lecsupaszított együttese miatt végül nem is a vélt vagy valós filmszerűsége által lesz érdekes, hanem sokkal inkább egyfajta „állapot” lehetőségét kínálja fel a nézőnek. A mindennapiság pszichedéliájának mozdulatlan biztonsági kameráján át felvett történetek viszonylagos hétköznapisága pedig bevezet minket az apró dolgok metafizikájába, abba a mindenkor transzcendens háttérvilágba, ami akkor kel igazán életre, amikor hátat fordítunk neki. Elcsépelt frázis, de nincs rá jobb szó: az élet testesül meg a vásznon a maga organikusságában és folyamatosságában. Izgalmas és magával ragadó kísérlet tehát, amely felől nézve már érthető az ellentmondásos fogadtatás: olyan hatalmas az a játéktér, amibe a rendező bevezeti nézőjét, és olyan tág teret ad a képzeletnek és a találgatásnak, ami könnyen kiüresítheti, vagy szimpla kirakós játékká egyszerűsítheti a képeket, amiket megfelelő hangoltság híján aztán már nehéz a „filmiség” szolgálatába állítani. Bár véleményem szerint egy ízig-vérig mozifilmről van szó – és ez a kivitelezés jellegét tekintve némiképp hátrányos is lehet, mivel a televízió képernyőjén apró részletek enyésznek el –, talán nem véletlen, hogy a film eleddig egy múzeumi kiállítás installációjaként talált helyet magának, sőt a közeljövőben egy ugyanilyen intézményben lesz bemutatva, Triesztben.
Ha a Tejutat némafilmnek tekintjük – és miért ne tennénk, hiszen egy szó sem hangzik el benne – akkor a Csillogás maga „a” hangosfilm, mivel a Beszélő fejek című kisfilm, vagy még inkább a Van-e élet a halál előtt? mintájára itt is preimer plánok sorozatával találkozunk. Emberekkel, akik a klinikai halál állapotából tértek vissza, és az „odaát”-ról mesélnek. A kameraállás itt is fix, a képkivágás is adott és állandó, benne fekete háttér előtt, sejtelmes megvilágításban követi egymást három ember, három arc, három történet. A filmkészítés sajátos végpontja ez a módszer, és még ha jelen esetben egyfajta „dokumentumfilmről” van is szó, ennél kevesebb eszközzel filmet forgatni alighanem lehetetlen. Az egyetlen, a szükséges feltételektől elütő, mintegy kívülről jövő stilizációs kellék, az a Fliegauf-filmekből ismerős, állandó és titokzatos „zene” a háttérben: valami különleges zúgás, tompa, de folyamatos zaj. A három szereplő – közülük az első Nádas Péter író, aki Saját halál című regényében maga is feldolgozta ezt az eseményt – három teljesen elütő személyiség. Ennek megfelelően előadásmódjuk és történeteik is egészen mások, és bár akadnak átfedések, sőt néha azonosságok is, de mindhárman nagyszerű alanyai a filmnek, hatásosan egészítik ki egymást. Történeteik mindegyike kizárólag a testen kívüli élményekre, vagy azok létrejöttének körülményeire koncentrál – tehát az összes szociokulturális vagy bármely más külső vonatkozástól eltekint. Ez a nyilvánvaló szerzői szándék, megtámogatva az előbb említett zajzenével egy furcsa, egyszerre nyugtalanító, ugyanakkor mégis megnyugtató befogadói attitűdöt eredményez. Sajnos, mindezek ellenére a film erősen vázlatszerűnek tűnik, mintha egy közbülső állomása lenne egy nagyralátóbb, régóta dédelgetett filmtervnek. A szereplők történetei hatásosak és elgondolkodtatóak, de a lecsupaszított szerkezet – még ha indokoltnak tűnik is, hiszen a halálról van szó – jelen esetben mégsem szolgálja a film vagy – mint a Tejút esetében – egy képekben megkomponált „fél-tabula rasa” létrejöttét, aminek másik felét a néző tölti ki. Itt nem elvárás és nem is szükség, hogy előtöténetet kerítsünk a szereplőkhöz, helyzetük értelemszerűen nem átélhető, egyáltalán nem csinálunk semmi különöset, csak végighallgatjuk őket és elgondolkodunk a hallottakon. Ez sem kevés, de ettől még, mint film, nem lesz több, mint saját unikális jellege.
Az alkotók a DVD-ket természetesen extrákkal is ellátták. A Csillogás lemezen egy, a rendezővel készített negyedórás interjú kapott helyet, míg a Tejúton nemes egyszerűséggel – de a rajongók és a gyűjtők nyilvánvalóan nagy örömére –, az obligát interjú mellett az extrák rovatba került a rendezőnek mind a négy korábbi kisfilmje is. Ez akár kevésnek is tűnhet, de a filmeket végignézve, kivált a Csillogás esetében, nagyon nehéz lenne elképzelni egy mégoly ihletett werkfilmet vagy fotógyűjteményt, amely érdemben hozzátenne bármit is a látottakhoz. Azok ugyanis valóban magukért beszélnek…