Fliegauf Benedek 2001-ben forgatta a Van élet a halál előtt? című portréfilmet Feldmár Andrásról, melynek régóta várt DVD-változata újabban jelent meg a Mokép gondozásában. A mozihoz (vagy az internetes verzióhoz) képest két 25 perces extrával bővült a kínálat: kimaradt gondolatok Feldmártól és Fliegauf véleménye Feldmárról.
Feldmár András. Tudós, orvos, barát, apa, gyermek, kísértő és kísértett… Legegyszerűbben összefoglalva tanító és gyógyító ember… Talán egy huszonegyedik századi sámán. Gyógyító, aki ébredésre buzdít, felrázza a hétköznapokba fásult halandót. Hitet tud adni annak is, akit már mindenétől megfosztották, annak is felszítja az akaratát, aki már-már elvesztette azt. Tanító, aki egyszerű gondolatokkal adja át bölcsességét a rá mindig kíváncsi hallgatóknak. Nem köntörfalaz, nem áltat: saját élményt, megtapasztalt tudást mesél el. Őszinte, és nem akar semmit cserébe. Tiszta úton adja át önmagát.
Persze nem Superman. Nem mindenható, ő is csak annak tud segíteni, aki változtatni akar. De még csak nem is egyöntetűen elismert, és szakmailag sem mindenek felett elfogadott. Sőt. Sok kollegája afféle „szakmai szakadárnak” tartja: módszereit megkérdőjelezik, eszközeit támadják. Persze valóban kényes kérdés, hogy etikus-e az LSD-terápia, de ha egyszer látványos eredményeket produkál a Kanadában élő magyar tudós…
AZ extrák egyik érdekessége, hogy a rendező kitér a film egy fontos technikai részletére is, jelesül a „fejre fejet vágni” tabujára. Hiszen a film teljes hosszában Feldmár András arcát látjuk, és az ő hangját halljuk. Fliegauf ezt azzal magyarázza, hogy az arc a legfontosabb felület, ha emberekről készítünk filmet, és pazarlás lett volna esőcseppeket vagy patakcsobogást vágni a filmbe, hiszen éppen Feldmár maga a fontos. Mindez rendben is van, csak borzasztó kimerítő és nagyon nagy koncentrációt igényel végig odafigyelni – bármennyire is érdekes a téma. Sőt. Izgalmas, szórakoztató és hasznos. De borzasztóan tömény. Nagyon sok információ, amit nem könnyű egyszeri hallgatásra megemészteni. Képileg és tartalmilag is legyűri a nézőt, de megéri.
A kevéssé vitatott első részben Feldmár olyan hétköznapi kérdéskörökről beszél mint az egó, s annak valami többért való feladása; a történelem során divattá lett orvostól való függőség a szülés példáján; az öngyilkosság kérdésköre; a skizofrénia. Feldmár mindezt teljesen egyszerűen, sztorikkal magyarázza el, de egy pillanatig sem válik komolytalanná a személyes jelleg miatt. Igaz, hogy szuggesszív személyisége képes magával ragadni a nézőt.
Miért fontos megnézni és a magadévá tenni? Mert tanítás. Hasznos és érdekes bármilyen tudatállapotban lévő embernek. A következmények azonban kérdésesek. Nem biztos, hogy ajánlanám egy instabil kamasznak, mert talán a film megnézése után egyből LSD-ért szaladna, vagy Dániába rohanna iowaska-teáért… Mert meghalni és újjászületni jó. Hányni leginkább, hiszen megtisztítod magad a szennytől. A film második része leginkább a hallucinogén szerekről szól, azok hatásáról, natúran és terápiában egyaránt. Halálról, újjászületésről, fájdalomról és szenvedélyről. Az életről – a halál előtt. Vitatható, aggasztó, sokszor félelmetes és csábító gondolatok, melyekt okosan kell hallgatni, s később nem árt alaposan átgondolni, megbeszélni később. Itt az egyik:
„A csecsemők nem szeretik az anyjukat. Abszolút. Azt sem tudják, hogy van anyjuk, először, amikor nagyon picik. A csecsemők valóban csak használják az anyjukat. Van egy olyan pillanat, ahogy a csecsemő fejlődik, egy olyan intellektuális pillanat: azt úgy lehet látni, hogy a csecsemő szop vadul, és akkor belenéz a mamának a szemébe, és akkor nem szop, megáll. És akkor szop megint vadul, ránéz, minthogyha felfedezné, hogy ez az arc, hogy ez a személy hozzátartozik ehhez a mellhez. Hogy ez a mell, ez nem különálló. És ez az a pillanat, amikor megszületik a szeretet. És ez abban nyilvánul meg, hogy attól a pillanattól fogva a csecsemő vigyáz a mama mellére. Addig nem vigyázott.”
A lényeg azonban: „Senkinek ne higgyetek el semmit!”
