A hazugság szabályai nem az elvonási tünetek naturalisztikus látlelete, messze vagyunk a Trainspotting, vagy a Felhő a Gangesz felett emberi salakanyagokban tocsogó rémképeitől. Sedláček a test helyett a psziché láthatatlan küzdelmével foglalkozik, drogfilm helyett egy hamisítatlan kamaradráma bontakozik ki a vásznon.
Ha cseh film, akkor Forman és Menzel, életszeretet, báj, és groteszk humorba csomagolt éles társadalomkritika. Egyszóval még mindig a cseh újhullám jut eszünkbe, annak ellenére, hogy a dicső korszaknak már évtizedekkel ezelőtt vége szakadt. A rendszerváltást igencsak megszenvedte a cseh filmgyártás, sokan, sokszor kongatták már meg a vészharangot. Sedláček 2006-ban készített filmje, A hazugság szabályai azonban bebizonyítja, hogy messze még a szomorú vég. A dokumentumfilm irányából érkező rendező első játékfilmjében hiába keressük a jól ismert cseh virtust, és bizony távol van a nagy elődök zsenialitásától, ennek ellenére egyetlen percet sem sajnálunk abból a két órából, melyet filmjével töltöttünk.
A történet 12 függő ember története, akik életük legsötétebb pillanataiban úgy döntenek, leszoknak a drogokról, és ennek érdekében vállalják a 12 hónapig tartó terápiát, teljes elzártságban, a hegyek között. A nézők az újonc Romannal együtt érkeznek a közösségbe, ahol három terapeuta igyekszik a gyógyulás útjára terelni az eltévelyedett nyájat.
Az önkéntes börtön lakói szigorú szabályok szerint, kizökkent időben és térben élik mindennapjaikat, összhangban a természettel, ám a bukolikus idill csak látszat: a dermesztő hidegben nemcsak a múlt démonaival, hanem a saját és egymás hazugságaival is meg kell küzdeniük. A 33 (!) éves Roman bemutatkozásakor azt mondja, évek óta drogfüggő, ám hamar kiderül, több volt ő egyszerű fogyasztónál. A dealerként milliókat felhalmozó Roman állítása szerint senkit sem ismer, a szobatársa, Milan azonban furcsa részleteket idéz fel a fiú múltjából. Nem Roman az egyetlen, akinek titok lappang a múltjában. A csoportban minden kérdésre őszintén válaszolni kell, az őszinteség kommunája helyett azonban a szereplők a hazugság labirintusát építik.
Ahogy egyre jobban kitisztul egy-egy szereplő múltjának képe, úgy bonyolódnak a csoporton belüli viszonyok. Lassan fény derül arra, hogy a közösség három tagja egyazon emléken osztozik – melyben egy fiatal lány gyilkosság áldozata lett.
A lassan csordogáló történet mögött megbúvó kőkemény pszichológiai küzdelem a történet ezen pontján hirtelen egy bűnügyi történetbe vált át, a saját és egymás személyiségének, múltjának feltérképezése után pedig egy konkrét nyomozás veszi kezdetét. A rendező mintha megijedt volna. Talán lelki szemei előtt már látta, ahogy a nézők feje kissé oldalra billen, néhányuk pedig halk szuszogásba kezd. Nem volt rá oka, sőt: éppen ez a hirtelen váltás lesz a film legfeltűnőbb hibája, thrillerként ugyanis már korántsem olyan izgalmas és feszültséggel teli a történet, mint ahogy azt a műfajtól elvárnánk. Szerencsére Sedláček hamar visszatér a furcsa „kirándulásból”, a végső összecsapás már ismét a lélek és az idegek harca lesz.
Sok szereplőt mozgat a film, a többség azonban inkább a díszlet kissé elnagyolt részének tűnik – ezt azonban egy cseppet sem bánjuk, hiszen kapunk cserébe néhány tökéletes precizitással ábrázolt karaktert: a szende rocker Karel-t, a lúzer kinézetű, ám igazi bölcs hírében álló Šachistát, vagy a rosszarcú, teljességgel kiszámíthatatlan Milant. Egyetlen hiányérzetünk a főszereplőnek szánt Romannal kapcsolatban lehet, aki a film közepétől egyre inkább elszürkül a színes karakterek között. A jól megírt, sokoldalú figurákat kiváló színészek keltik életre, akik eszköztelen alakításaikkal teszik igazán hitelessé és életszerűvé a történetet.
Az író-rendező Sedláček és a színészek közös érdeme, hogy dramaturgiai hibák ide, műfaji „hoppanálások” oda, A hazugság szabályainak sikerül bezárni a nézőt a film világába, és el sem ereszti őt a 117 percig tartó „terápia” utolsó pillanatáig.
Sedláček pedig nem akárhogyan engedi útjára a nézőket: a – néhány évtizeddel ezelőtt még hollywoodi konvenciónak számító – nyitott befejezést továbbviszi azzal, hogy nem egy egyszerű eldöntendő kérdést hagy megválaszolatlanul, hanem a történet legalapvetőbb elemét tartja homályban. Nem kapunk ugyanis választ arra, hogy mi történik a két főhőssel. A film végén minden szereplő sorsáról tájékoztat egy-egy felirat, Romanról és Milanról azonban „nem érkezik hír”. Ez a cinikus (el)hallgatás épp olyan frusztráló, mint egy leleplezhetetlen, sejtelmes hazugság. Szabálytalan eszköz, de talán éppen ezért szeretjük.