Úgy látszik, divatja van a nem szabványos, önvallomásos, vadul önreflexív „autobiopic” színészfilmeknek. Van Damme őszinteséggel kacérkodó gyónása után most Bruce Campbell mesél saját magáról, saját maga által. De míg az előbbi egy tágabb, emberi kontextusból szemlélte, szemléltette saját magát, Bruce nem is nagyon akar kilépni a saját maga keretéből.
Jók ezek a filmek, mert imidzset rombolva tudnak imidzset építeni; mert megtorpanásra és körülnézésre késztetik a rajongókat és a szkeptikusokat egyaránt; mert a színész, önmagát játszodva bemondhat és bemutathat egyet mindenkinek, inkluzíve az egész filmiparnak; mert kitűnő, izzadtság- és stresszmentes játékot tesznek lehetővé, beléptetik a nézőt és alkotót egyaránt egy újfajta önreflexivitás, önérzékenység korszakába. A My Name Is Bruce-t ráadásul színészünk még rendezőként is jegyzi, így aztán tényleg semmi akadálya egy teljesen személyes, érezhetően körbepisilt oeuvre létrehozásának.
Bruce Campbell Sam Raimi horrorfilmjei (főleg a három darab Evil Dead) révén lett ismert – közismertet nem mondanék, mert míg Raimit tényleg teljes mellszélességgel ölelte a keblére Hollywood, addig Campbell a mai napig B-filmek fő- vagy szuperprodukciók két-három mondatos kvázi-szub-al-mellékszereplőjeként keresi a kenyerét. És éppen erről a kenyérkeresésről szól ez a film.
Campbell (vagy inkább legyen Bruce, hiszen címben és párbeszédben is kiemelt a nézővel való haveri szintű személyesség1) saját életművét állítja pellengérre. De míg pl. Van Damme egy tágabb, emberi kontextusból szemlélte, szemléltette saját magát, Bruce nem is nagyon akar kilépni a saját maga keretéből. Van Damme a saját önvallomás-filmjében Van Damme-ot, a színészt alakítja, dokumentarista túszdráma-környezetben, Bruce Campbell pedig egy olyan filmben játszik Bruce Campbellt, amelyben pont úgy jelenik meg az imaginárius, a fantasztikum, mint a „rendes” filmjeiben. Tehát szinte végig a horror-vígjáték kerítésén belül marad, s az önreflexivitás leginkább a filmiparban betöltött szerepének karikírozására korlátozódik. Ez nem is baj: Bruce Campbell – a színész – mindig is tudatában volt önmagának, önmaga szerepének, Van Damme-mal ellentétben. Éppen ezért ezt az öntudatosságot a nézőben tudatosítani számára nem akkora feladat, mint Van Damme esetében – ezért nem is kell akkora fájdalmas, őszinte befektetéseket eszközölnie, mint a belga kickboxernek.
Ez nem jelenti azt, hogy a film rossz lenne, sőt. Bruce rendezőként is otthonosan mozog az általa is propagált vígjáték- és horror-klisék között, így tetszőlegesen kapkodja ezeket elő ingujjából, tetszőlegesen szúrja be a paródia paródiájának számító cselekménybe. Amiben kb. annyi történik, hogy Gold Lick városkájában pár tinédzser véletlenül szabadon ereszt egy kínai háborúisten-démont, Guan-Di-t, aki amúgy a tofu-tokány védőszentje is. Ez a zseniálisan nevetséges szörny hatalmas kardcsapásokkal halad a teljes populáció kiirtása felé, így a démont kiszabadító gyerek, aki amúgy hatalmas Bruce Campbell-rajongó, elrabolja idolját, hogy az segítsen a városka lakóinak szörnyet vadászni. Hősünk(!) azt hiszi, hogy ez jó kis szülinapi muri, így belemegy, majd meglepődéssel és megrendüléssel veszi tudomásul, hogy a démon-isten-vatevör tényleg létezik és tényleg gyilkol. A befejezést már sejted, kedves Olvasó, így csak annyit mondok el, hogy a film természetesen arra is rácáfol majd kicsit egy majdnem 40 éves poénnal (itt Mel Brooks Fényes nyergeire / Blazing Saddles gondolok).
A színész amúgy nem fél hülyét csinálni magából: részeges, nőkkel inkompetens, lecsúszott, rossz színésznek állítja be magát, remélve, hogy minél erősebben mutatja meg ezt, rajongói (és nemcsak) annál inkább az ellenkezőjét fogják elhinni. És így is történik: noha tudatosan nézzük a filmet, meglepdőve vesszük észre magunkon, hogy minél idegesítőbb a filmbéli Bruce Campbell, minél több szavatosságát vesztett szóviccet mond, minél nagyobbat esik, minél gyávább – a „valós életbeli” (haha!) színész-rendező Campbell annál szimpatikusabb lesz.
A film amúgy nem jeleskedik semmiféle rendezési, operatőri, főleg színészi bravúrokkal. De mivel a nézőnek már a képregényborító jellegű főcímnél nyilvánvaló lesz, hogy kéremszépen, ez itt most egy gyenge, low budget-film lesz a gyenge low-budget filmekről, belemegy a játékba, és minden hibát (betervezettet vagy ténylegeset egyaránt) a film erényének ír fel, és jókat kacag rajta.
És ez a lényeg, nem?
1 Ahogy a filmben elhangzik: „Campbell úr leveseket gyárt, én Bruce vagyok.” (lásd a Campbell’s konzervlevesmárkát)
.jpg)
