A kamaszfiúk rajongása igen hálátlan dolog. A VHS-korszakban cseperedsz fel, rajongsz egy csupaizom, ősember akciósztárért, aztán hirtelen benő a fejed lágya és levakarod a színes Bravo-, Popcorn-posztereket a faladról, vállalva a gombostűk által hagyott csúnya hegeket a tömbházlakás betonfalában – és a polcod megtelik Bergman-, Fellini- és Antonioni-DVD-kkel.
Az ilyen faképnél hagyott kamaszfiús rajongás egyik legnagyobb kárvallottja Jean Claude Van Damme. Míg a többiek többé-kevésbé megtartották sármjukat, esetleg reprofilálódtak, vagy kaliforniai kormányzó lett belőlük, a belga kickboxer az új évezredet alig dolgozva, gyenge straight-to-DVD-filmekben vagy erőtlen hátszelű rendezői próbálkozásokkal ügyetlenkedve töltötte el.
Az utóbbi idők azonban elhozták a nyolcvanas évek akcióhőseinek újraértékelését. Stallone mindkét franchise-zát sikeresen porolta le, Bruce Willis újból felkapta fehér melegítőjét, Chuck Norris pedig folklórt generált az interneten. És most itt van a leghitelesebb, legerősebb és legfantáziadúsabb comeback, a fiatal, francia–algériai író-rendező, Mabrouk El Mechri jóvoltából.
A film kicsit komédia, kicsit dráma, kicsit túszfilm, kicsit életrajzi – és nem kicsit önreflexív kísérleti film is. Az utolsó akcióhős találkozik Fassbinder Szent kurvájával egy elbűvölő Sidney Lumet-i helyzetben. Van Damme saját magát, a kiégett akcióhőst alakítja, és alakítása hatalmas teljesítmény: jobb, hitelesebb és több, mint egész életművének összes alakítása összeadva. Tudom, furcsa ilyen állítani egy fickóról, aki eddig a bicepszére és a vádlijára bízta az összes színészi játékot, de ezt a filmet igazán érdemes megnézni.
Persze, a film alaphelyzete javarészt fikció: Van Damme hazatér Belgiumba, hogy bírósági úton szerezze vissza lányát. A tengerentúli adózással sincs nagy szerencséje, a lánya feletti per is vesztésre áll, a sztár amerikai hitelkártyái nem működnek a belga bankokban, ezért betér egy kisvárosi bank/postahivatalba pénzt kivenni. Balszerencséjére a bankot éppen akkor rabolja ki három darab mindenre képes gazfickó. A rablóknak kapóra jön a sztár jelenléte: felhasználják zsarolási pozíciójukat erősíteni. Sztárunk fáradt, nyűgös, pénztelen és elkeseredett: tehetetlenül belemegy a játékba. Majd feltűnik a papa és a mama is és JCVD nem bírja tovább, kifakad a kameráknak.
Ez az egyszerű és őszinte, 6 perces, vágatlan, kamerába néző kibeszélős vallomás a film érzelmi és dramaturgiai csúcspontja. Az addig poénként elhangzott (életrajzi és filmtörténeti) utalások, a sztár és szülőhazája közti kapcsolatot karikítozó szituációk, a filmes (Steven Seagal és kis lófarka!) benyögések most szomorú valósággá változnak. Van Damme vall. Elmeséli naivságát, a karate-karriert, a drogokat, a válásokat, a sztárság árnyoldalát. Szemtől szembe ül le a nézővel, eltűnik a kamera, és arról beszél , hogy ő tényleg egy ugyanolyan ember, mint bárki más. És hogy őt meghülyítette csillogás. És így tovább.
És ez akár hamis lehetne és vissza is üthetne, de csodák csodájára nem! Mindent elhiszünk neki. Bravó, Mr. Van Damme! Ön végre, 50 éves korára jó színész lett! És ez, az Ön karrierjét tekintve, többet jelent, mint az összes kickbox- meg karate-világbajnoki cím.
Noha nyilvánvalóan Van Damme-ért nézzük meg, a film többi aspektusa is megérdemel egy-egy misét. A fakó színű, erősen kontrasztos, éles, durva, fenti fényekkel játszó, néha kiégett, nem zavaró mozgású szikár képi világ a Scorsese-filmekből ihletődött, a túszdramaturgia pedig a Kánikulai délutánt juttatja eszünkbe. A narratíva felszabdalása Tarantinót és a Ponyvaregényt, az alternatív valóságokkal való játszadozás, az ugróvágások pedig magát Godard-t, s ezek mind egy szálig a film erényeivé válnak. A befejezés pedig szépen magába gyúrja az addig külön jelenetekre kiosztott iróniát, drámát és őszinteséget: a hősből nem lesz hős, sőt, le is tartóztatják és kap 3 évet. A hős csúnya, tehetetlen, és még igaza sincs. A hős ember.
Nem tudom, ösztönös döntés volt-e a színész részéről, vagy produceri rafinéria, de rájöttek: az izmok és körbepörgő rúgások tucatjából már csak az őszinteség tudja kiemelni hősünket – és lőn.
Egy, mindenféle visszahallásai ellenére is eredeti filmet láthatunk tehát, mely Van Damme életének talán legjobbja, s a fejemet teszem rá, hogy El Mechri sikeres rendezői karrierjének elindítója lesz. Vándám posztereit nem fogom visszaaggatni a falra, de ezután nem is fogom tudni régi szemmel végignézni egyetlen filmjét se. A nyolc és feles skálán legalább hetes.
