Egy pár hete volt szerencsém részt venni a legújabb Bosszúállók-film szabadtéri, ingyenes vetítésén, ami során nagyjából azt történt, amire számíthatunk egy-egy díjmentes szuperhősfilm vetítésén: nagyjából a közönség fele 10 perc után felállt és távozott, látván, hogy ez nem pont nekik készült, de zéró lejért megérte megpróbálni. A Könyvklub ebből a szempontból tökéletes ellenfilmje lehetne a Végtelen háborúnak: akit a Marvel-film nem kötött le, jó eséllyel nagyjából erre számítva ült be a nézőtérre.
Önmagában azzal semmi gond nincs, hogy a hollywoodi gépezet igyekszik kiszolgálni az amúgy tényleg méltatlanul elfeledett idősebb generációt, de amikor ugyanaz az igyekezet köszön vissza a vászonról, mint amikor az ember nagycsaládi vacsorán kényszerből végigvigyorogja és -hallgatja az estét, akkor csak még kínosabb lesz a végeredmény.
Éppen a Könyvklub egyik főszereplője, az Oscar-jelölt Candice Bergen szerepelt több, mint tíz éve egy olyan sorozatban, amely értelmesen próbálta kiszolgálni az idősebb tévénézők igényeit, ez volt a Boston Legal. Ebben szinte folyamatos volt az önreflexió és többször is tematizálta a széria, hogy mennyire ritka is az olyan tévéműsor, amely nem szép huszonéveseket, hanem javakorabeli kollégáikat és az ő problémáikat mutatja be a nézőnek. A Könyvklubot azonban sajnos nem lehet egy szinten emlegetni a kétezres évek közepi sorozattal: annál lényegesen butább, primitívebb és sokkal lelketlenebb.
Még egy hasonlóság van a Könyvklub és a Boston Legal között, Bergen itt is egy olyan szereplőt alakít, aki a jog területén dolgozik, csak ezúttal nem ügyvédi, hanem bírói jelmezt öltött magára. Özvegy, nem szexelt 18 éve (amint kb. a harmadik jelenetéből kiderül), de van neki három barátnője, akiknek személyiségjegyeit jobban meghatározza a Szex és New York, mint bármiféle valós emberi tapasztalat – itt van a kissé „samanthás” Vivien (Jane Fonda), aki aktív szexuális életet él (mint az a legelső jelentéből kiderül), az idillinek tűnő házasságban élő Carol (Mary Steenburgen), aki hat hónapja nem szexelt (mint az kiderül a negyedik jelenetéből), és végül az annyira magát játszó Diane (Diane Keaton), hogy sem a keresztnevétől, sem a híres, dianekeaton-ös öltönyeiből álló ruhatárától nem volt hajlandó megszabadulni a szerep kedvéért.
Persze tucatkarakterekkel is lehet érdekes, vagy legalábbis jópofa filmet készíteni, ha egy megfelelően érdekes alapkonfliktuson keresztül szemléli a rendező szereplőit. Vagy lehet úgy is csinálni, ahogy a Könyvklub, és venni egy, pitchingeken könnyen eladaható, youtube-videó alapötletet (öregek reagálnak a A szürke ötven árnyalatára), és véletlenszerű, kínos humorral előadott jeleneteket fűzve egymás után, valahogy úgy tenni, mintha értelme lett volna a vászonra hajigált másfél órának.
A film alaptörténete ugyanis tényleg csak ennyi és nem több: a négy összetartó barátnő minden héten összeül, hogy megbeszéljenek egy közösen olvasott könyvet, amikor egyszer sorra kerül E.L. James „klasszikusa” is. Innentől pedig minden félreértelmezhető megjegyzés félre lesz értelmezve (pl. ki nem hagyható ugyebár egy ilyen filmből a „pussy” angol szó két értelme, de a régi motorbiciklijéről ömlengő férj is vicces, mert, ugye, lovagolni kétféleképpen is lehet), minden lehetséges kínos helyzet meg fog történni (pl. a komoly bírónő a munkahelyén társkeresőre iratkozik fel, a gép pedig magától készít róla előnytelen fotókat, mert, ugye, az öregek nem tudják kezelni a technikát), és persze, egy gazdag, jóképű pilóta (a még az Utazókbeli cameóját figyelembe véve is kínosan rossz Andy Garcia) is elkezdi csapni a szelet a friss özvegy Diane-nek, mert persze a szexhez sosem lehet elég öreg az ember.
A Könyvklubban nem csak az a taszító, hogy idős embereket (és színészeket) tesz nevetségessé, hanem az, hogy van benne valami sértően lelketlen. Érezhetően egy egyszerű egyenlet ereménye, amely azt számította ki, hogy melyik az a célközönség, akit egyáltalán nem érdekel semmi a most moziban futó művészfilmek vagy popcornmozik közül, hogy mik azok a mondatok, jelenetek, helyzetek amik túl kínosak lennének bármilyen más mozgóképes alkotásba, és ezeket gyúrja össze egy nézhetetlenül zsenáns egyveleggé. Pont annyira merem ajánlani a megnézését, mint E.L. James irodalmi Nobel-díjra való felterjesztését.
