Bent Hamer legújabb filmje sikeresen ötvözi a tőle megszokott szokatlan felütést a praktikus, kristálytiszta minimalista stílussal és a leheletfinom humorral, mely a legmélyebb filozófiai fejtegetést is élvezhetővé teszi. Üdvözöljük kedves nézőnket a mérésügyi intézet kutatóinak kissé szürreális elit körében, ahol sorozatos véletlenek arra késztetik hősnőnket, hogy saját életét is mérlegre tegye.
Marie, egy újabb magányos főszereplő mindennapjai ugyanolyan steril gyakorlatiassággal telnek, mint amilyennel ellenőrzi és kalibrálja az ország különböző mérőeszközeit. A munkahely-otthon két pólusa között csupán egyedülálló édesapjának meglátogatása jelent néha változatosságot, mely az előző terek tág, hideg, csupasz négy fala közé a csűr napsütötte szénájával csempészi be a családi melegséget. Az intézet csillogó, modern üvegműszerei a tudomány korrekt fellegvárát idézik, de amikor a külvilágban működésbe lép a szakember, azt már képtelenség tárgyilagosan figyelni: az abszurditás felé hajló képek (mint például a lottógolyók pingponglabdaszerű pattogtatása a standard ellenőzés részeként) bárkiben derültséget keltenek.
Ebben rejlik a film erőssége is: egyesíteni azt a rendhagyó premisszát, amely biztosítja a néző érdeklődését – átlagtól való eltérése miatt – olyan egyetemes témákkal, mint a veszteség és a szerelem. Bent Hamertől nem idegenek a rendkívüli helyzetek, melyek a világ sokszínűsége iránti hódolatáról tanúskodnak. A Dalok a konyhából kutatója egy agglegény konyhai tevékenységét vizsgálja, míg az O' Horten vasutas szubkultúrája nem is annyira ismeretlen, mint váratlan saját rituálékkal rendelkező entitás. S minden művében olyan válságos pillanatban kezdjük el követni a főhőst, amikor az események az addig operatív világnézetük újragondolását követelik.
Az 1001 gramm főszereplőjének (Ane Dahl Torp kimért, de élettel teli alakításában) apja elvesztésével kell szembesülnie, s noha nem hirtelen tragédiaként zuhan rá elhagyatottságának tudata, a gyász feldolgozása időbe telik. Ebben segít a Nemzetközi súly- és mértékügyi konferencián megismert jóképű francia, ki – s megint egy szokatlan munkaleírás – Párizs közelségének a madarak énekére tett hatását vizsgálja. Együtt próbálják meg összerakni a darabkákat, konkrét és átvitt értelemben is, miután a hazavitt norvég kilogramm újonnan kalibrált, felbecsülhetetlen értékű prototípusát baleset éri. A dupla üvegbúra alatt tartott, 90% platina, 10% irídium összetételű tárgy sérülése szimbolikus: noha keménysége és tartóssága ismert – hősnőnkhöz hasonlóan – váratlan események bebizonyíthatják törékenységét is. De egy másik ember hatása csak a külső kéreg repedésén keresztül juthat be a szívbe, s e megrendítő események idézik elő az új élményekre való nyitottságot.
A film finomhangolását és aprólékosan kigondolt voltát jelzi a különböző tájak és hátterek hozzájárulása az atmoszférához, közérzetéhez. Az átutazott üres norvég mezőket hamar az eltávozott apa hiányával asszociáljuk, míg a francia főváros a lehetőségek tárházát jelképezi. Feltűnő az is, hogy a love interest, szerelmi szál férfi tagjával közös jelenetek háttere gyakran természetközeli: parkok, erdők zöldje szegélyezi a bimbózó kapcsolatot. Ahogy a film előre halad, egyre kevesebb a tükröződő felületű, szürke, steril laboratóriumban zajló rész, s egyre inkább a kinti napos, vagy meleg kávéházi fény világítja meg a szigorúságát lassan levetkőző Marie-t.
Hasonló módon a film humora is változáson megy át. A kezdeti szürreális, de azért sosem groteszk képek – mint a pontos mérést elősegítő városkép zöld-fehér kockái, valamint a nemzeti kilóikat felvonultató, standard fekete kosztümös, kék esernyős mérésügyi intézményképviselők a konferencián – idővel átadják helyüket egy felszabadultabb, derültebb humornak, mely mégis nagyon finom és diszkét, mintegy azt jelzi, elültek a szomorúság sötét felhői, kisütött a nap, s ezzel minden kissé kevésbé gyászos a világon. Ilyen például a pillanat, amikor Marie ráfogja társára a madárcsicsergést felvevő készüléket, vagy a filmvégi, mérésügyi szakemberek belső vicce.
A 1001 grammot Norvégia a legjobb külföldi film Oscarjára jelölte, s varázsa többek között abban is áll, hogy nem talál rá egyetlen zsáner sem: romantikus komédiának nem elég hangsúlyos a szerelmi szál (s rövid is, hiszen csak a film második felében lép képbe a jóképű idegen); vígjátéknak túl komoly témákat hoz fel, és elhanyagolható a humora; melodrámának pedig túlságosan rideg, a fájdalom kifejezései, noha szívhez szólóak, sosem harsányak vagy drámaiak. A film kissé olyan, mint főszereplőnője: jólnevelt, visszafogott, de meglepő érzelmi mélységekre képes.
