Egy több mint kétórás dokumentumfilm, amely majdnem 70 évet fog át a jelenlegi és a múlt századból épp alkalmas arra, hogy elűzze a mai nézőt, aki egy Tarkovszkij-fahrtot sem tud végignézni, nemhogy érdekelje a harmadik vagy negyedik köztársaság története. Egy ismerősöm ugyan bevallotta, hogy a jelenkor történelméből a film révén kapott információözön elriasztotta, mégis érdemes figyelmet szentelnünk ennek a filmnek.
Jacques Vergés Thaiföldön született, diplomata apától és vietnami anyától. Az utóbbitól ázsiai fizionómiát örökölt – politikai ellenségei ezért kínainak csúfolják. Hírhedt, könyörtelen terroristák (Iljics Sanchez Ramirez, Magdalena Kopp, Anis Nacache), emberiség elleni bűnözők (Klaus Barbie, a lyoni mészáros), vagy törzsi despotákból lett ellentmondásos szabadságharcosok-diktátorok védőügyvédjeként lett ismert.
Egy ilyen „témagazdag” személyiségből kiindulva a filmnek mégis megvan az az erénye, hogy nem esik az előítéletesség csapdájába. És ügyesen elkerül egy másik tökéletlenséget is: a szimulált objektivitásét, ami nagyon idegesítő hiba – például az összes, a jugoszláv konfliktusról szóló nyugati film szenved tőle. A terror ügyvédje esetében a tények és adatok magukért beszélnek, egy erősen irányított rendezőelv zavaró jelenléte nélkül (ami viszont nem zavar például Michael Moore esetében, de nála tényleg létezik!). Fájó, hogy egyes bemutatott aspektusok hirtelen érnek véget (például a Barbie-ügynek nincs lezárása). Még felhozhatnám hiányosságként az archív dokumentumképek szegényességét. Persze, hogy kellemes újranézni darabkákat olyan mesterművekből, mint Az algíri csata (Gillo Pontecorvo, 1965), de beszúrásuk improvizációnak tűnik, amivel a „real footage” hiányát akarták befoltozni.
Az említett hibákon túllépve viszont rögtön érthető, hogy miért kapta meg tavaly a legjobb dokumentumfilmnek járó César-díjat. A legnagyobb erénye, hogy segít megérteni: nem minden az, aminek tűnik. Carlos, a Sakál (Iljics Ramirez Sanchez) például véres kezű terrorista volt. De amikor a csoportja és a francia kormány közti titkos egyezséget említi, utóbbi tényleg úgy viselkedik, mintha az még mindig érvényben lenne. Klaus Barbie például háborús bűnös volt. De sokáig sikerült megúsznia a tárgyalást a háború után – az amerikai titkosügynökségnek köszönhetően. Igen, Jacques Vergés Vörös Khmer-közeli ember. Említettek rezsimje alatt, 1975 és 1979 között több millió ember halt meg Kambodzsában. A kommunista vietnami hadsereg 1979 január elsején lerohanta Kambodzsát, hogy véget vessen az ottani vérengzésnek. Eredmény? 1979-től 1991-ig az Egyesült Államok folyamatosan ellátja a Vörös Khmert fegyverekkel, hogy azok minél több áldozatot szedhessenek a vietnamiak közül.
Tovább is van, mondjam még? Setif, 1945 május 8. Az algériaiak és a Pied-Noirs gyarmatosítók közti, száznál több életet követelő összeütközésre a francia hatóságok megtorlólag válaszolnak. Mérleg: több, mint 45 ezer halott, egyes becslések szerint százezernél is több. Másik mérleg: az algériai háború 1954 és 1962 közt zajlott, ezalatt a FLN (Front de Liberation National, azaz az algériai felszabadító mozgalom) nem rendelkezett összesen 45 ezer harcossal sem. Persze, 1958 után drasztikusan megcsappant a számuk. S azok száma, akik támogatták őket, élelmiszerrel, vízzel vagy hajlékkal, sosem volt több százezernél. Nos, a francia hatóságok kb. egymillió algériait öltek meg (a tízmillióból). Tessék kiszámolni ebből, hogy hányan haltak meg ártatlanul... És nagyrészük kínzás révén.
Az algériai történet csak egy kis epizód a gyarmatosítás nagykönyvéből. De amíg nem értjük meg, hogy az a civilizáció, amely az embereket nemesekre és jobbágyokra, Herrenvolkra és Untermenschre osztja, az gyilkos és beteg civilizáció, addig nem fogjuk megérteni, hogy tűnhetett fel, miért létezik egy Jacques Verges-szerű személyiség. Ez a dokumentumfilm arra ösztökél, hogy gondolkodjunk el ezeken a dolgokon. Ami nem kevés.
Fordította Jakab-Benke Nándor.
A cikk román eredetije / originalul în limba română: Gardianul democraţiei.
