A vörös khmerek által Kambodzsában elkövetett tömegmészárlás filmes témaként felér az európai holokauszttal, sőt: mivel a még közelebbi múltban történt, bőven vannak még olyanok, akik a saját traumatikus élményeiket mesélhetik el a történetírás vagy a művészet számára.
Különösen értékes tehát egy olyan film, amelynek forgatókönyvalapjául egy memoár szolgált: Loung Ung a saját, gyerekfejjel megélt, rettenetes emlékei alapján fogott önéletírásába, ebből lett forgatókönyv, amelyet a filmet rendezőként is jegyző Angelina Jolie-val véglegesített. Jolie asszony neve ugyan színésznőként ma is jobban cseng, mint rendezőként vagy producerként, nyilvánvaló azonban, hogy komolyan gondolja a történelmi filmeket, megérintik a közelmúlt háborús eseményei, legyen szó Boszniáról (In The Land of Blood And Honey) vagy Kambodzsáról, nem hiába volt az ENSZ Menekültügyi Főbiztosságának jószolgálati nagykövete. S hogy gyorsan még egy személyes vonatkozást tisztázzunk: a stáblistán executive producer pozícióban felbukkan az alig 16 éves Maddox Jolie-Pitt neve is: ő Rath Vibolként látta meg a napvilágot Kambodzsában, majd Maddox Chivan Thornton Jolie-ként, a 2005 óta kambodzsai állampolgár Angelina örökbe fogadott fiaként folytatódott az élete az Egyesült Államokban. A kérdés csak az, hogy ennyi személyes érintettség és érzékenység beizzítása jót tesz-e egy filmnek, vagy épp ellenkezőleg: már a vásznon szétáztatja szirupban azt a drámát, amelynek csak a néző szemébe kellene könnyeket csalnia. Előrebocsátva: a First They Killed My Father jó bőven tartalmaz szirupot az összetevői között, ha nem is a nézhetetlenségbe fullasztó mértékben.
Az 1970-es évek derekán járunk, amikor Pol Pot vörös khmer bandája egy agyafúrt húzással átveszi a hatalmat Kambodzsában. Mondhatni senki nem tiltakozik ellenük, hiszen az ország megmentőinként rontanak be a városokba, és az amerikai bombázás elől látszanak menekíteni az amerikai-vietnami konfliktusba szinte véletlenül belesodródott ország lakosságát – a váratlanul beköszöntő véres diktatúrát még senki sem látja előre. Ilyen helyzetben a gyerekek a legkiszolgáltatottabbak, főszereplőnk, a forgatókönyvírói alteregó Loung azonban viszonylag szerencsés helyzetben van: családja erős védőpajzsként öleli körül őt és számos testvérét. Hatéves optimizmusa sokáig nem inog meg, bár meg kell tapasztalnia, hogy a jómódú, városi, polgári nyugalomból egyik napról a másikra földönfutóvá válik, végig kell szenvednie a fizikai nélkülözés minden létező formáját, és rájönnie, hogy a sült bogárcomb is tud finom falat lenni, ha a apja szerezte. Később már éreznie kell szülei csendes félelmét és elvesztésük fájdalmát is, tengődik, hányódik, intenzív agymosáson esik át, hazudni kényszerül a túlélésért, teljesíteni érthetetlen felnőtti parancsokat, majd legvégül az akaratlan és öntudatlan gyilkossá válás érzését.
A témája alapján túl kegyetlennek ígérkező felnövéstörténetet kezdő szubjektív képsorok egyértelművé teszik, hogy Loung szemszögéből fogjuk látni az eseményeket, erre erősít rá később a kislány arcáról készült rengeteg nagyközeli is. A világot mindvégig a gyermek tapasztalási módja révén látjuk, ami érintésekből, szagokból, színekből áll össze, a zsigeri élmények sokkal többet érnek, mint az amúgy is szűkösen érkező magyarázatok. Ebben a filmes nyelvezetben fontos szerepet játszik a melegebben színezett flashback használata, illetve a múltbeli villanások és a kegyetlen jelenvaló közötti ellentétezés.
Csakhogy ugyanitt kezdődik a gond is: a flashback sokszor átmegy giccsesbe, a finoman felvillantott jelzésekre később valamiért muszáj visszatérni és agyonmagyarázni – habár még ezt is elnézhetnénk a filmnek, gondolva, hogy egy hatéves újra és újra visszagondolhat a vele megtörténtekre, szép lassan és persze később ért meg bizonyos eseményeket. Megbocsáthatatlan hiba ugyanakkor, hogy ezek közé a villanások közé olyan képek is kerülhetnek, amelyekről a szereplőnk semmiképp sem tudhat: a film története szerint sosem látott tömegsírt, sosem hallott ilyesmiről, és ha el is hisszük neki, hogy hatévesként sejti, hogy az állig felfegyverzett katonák tettek valamit a szüleivel, semmiképp nem vizionálhatja pl. anyjuk holtteste fölött panaszkodó kishúgát. Nem látunk csontsoványra fogyott gyerekeket, és egész furcsa, hogy ezek a rabszolgatartók némi durva szótól eltekintve szinte egyáltalán nem erőszakosak. Valószerűtlen és hiteltelen a testvérek többszöri egymásra találása, meg a túl rózsaszín happy end is – egyszerűen túl sok Hollywood szorult ebbe a filmbe, amit ráadásul kicsit túl is zenéltek. Pedig lehet erről a témáról giccs és hollywoodi köd nélkül is beszélni, gondoljunk csak Joshua Oppenheimer pár évvel ezelőtti, letaglózó erejű alkotására, a dokumentumfilm és a játékfilm határán egyensúlyozó Az ölés aktusára, amelyben a rendező újrajátszat egy hasonló jellegű (csak indonéziai) mészárlás eseményeit hóhérral és áldozattal egyaránt, úgy, hogy szürreális módon egyetlen hullát sem látunk, mégis ott sorakozik a film hátterében mind a 3 millió halott.
Jolie filmje azonban egyértelműen fikciós alkotás, és ilyenként erőssége a szereplőgárda. A kis Loungot fantasztikus gyerekszínész (Sareum Srey Moch) alakítja – beszédes arc, mély, értelmes tekintet, finoman rezdülő mimika, könnycseppek, mély átélése a szerepnek, amelyet talán nem is ért még egészen. Az anya, Sveng Socheata arca is hihetetlenül kifejező, a szépen sminkelt és gondtalanul sima úrinő finoman alakul át rettegéstől, éhezéstől és a nehéz fizikai munkától megtört asszonnyá. A címszereplő apa figurája külön említést érdemel. Phoeung Kompheak szereplője a hős, a bizalmas, az abszolút tökéletesség és jóság imádott megtestesítője Loung szemében, ő az alfa és az ómega minden szerencsétlenség kellős közepén: amíg őt meg lehet pillantani, addig nagy baj nem történhet. Ilyen értelemben az első látásra olcsó és hamis hatásvadászatnak tűnő címválasztásnak mégis lenne értelme: akkor kezdődnek az igazán nagy bajok, amikor az apát a katonák az erdőbe kísérik, ha ez már jócskán a film felén is túl történik. (Hármukon kívül a többi karakter teljesen jellegtelen és felejthető, egyetlen emlékezetes mellékszereplő sem akad közöttük.)
A Netflixen forgalmazott First They Killed My Father volt Kambodzsa idei Oscar-nevezettje, s ha a shortlistre nem is került fel, minden idők legnagyobb kaliberű (költségvetés, stáb stb.) kambodzsai filmjét tisztelhetjük benne. Megéri megnézni, de még mindig nem ez az a film, amivel Angelina Jolie rendezőként nagyot tarol.
