Uli Edel néhány évvel ezelőtt ügyes történelmi panorámát kerekített a német Vörös Hadsereg Frakció (RAF) történetéből, A Baader-Meinhof csoport azonban inkább akciófilm volt, mint klasszikus drámai elemekkel felépített mozidarab. A témában jártas Andres Veiel azonban mélyen beleásva magát a korszakba, bekukkantott a terrorszervezet pár tagjának hálószobatitkai közé is.

A magyar forgalmazó – nyilvánvalóan a nézőszám növelése érdekében – meglehetősen hatásvadász címet adott magyar fordításként a Wer wenn nicht wir (kb. Ha nem mi, akkor ki?) eredetinek. Ennek nem csak az a fő hátulütője, hogy nincs köze az eredetihez, de a nézőt is félrevezeti, hiszen Veiel filmje nem konkrétan a Vörös Hadsereg Frakció történetéről, hanem az egyik oszlopos tag, Gudrun Ensslin és férje, a tragikus életű egykönyves írózseni BernwardVesper szerelméről, illetve az ők és a nő szeretője, Andreas Baader alkotta háromszögről szól. A film tehát inkább Vesper és Ensslin gondolkodásának útját mutatja be egész a terrorcselekményekig.

A magyar nézők számára még akkor is ismeretlen a történelemnek ezen időszaka, ha már több film (és ismeretterjesztő folyóirat) is foglalkozott vele^[1], Vesper másfél könyvnyi írói munkássága meg aztán tényleg csak a német irodalom elvetemült rajongóinak lehet ismerős (az itthoni kánonból is hiányzik). Pedig Reise (Utazás) című könyve a háború utáni német generáció életérzésének egyik meghatározó esszéregénye. Veielt is ez az „utazás” érdekelte, amikor megírta forgatókönyvét. Annak ellenére, hogy ez mindössze a direktor második játékfilmes munkája, már több doku-dolgozattal készült mozijának forgatására s ez maximálisan látszódik is alkotásán, amelyen régen látott pontossággal adja vissza a hatvanas évek Németországának hangulatát. Minden a helyén van: csapok, tapéták, berendezések, igazodnak a kor szokásaihoz. Ráadásul Judith Kaufmann operatőrnek annak ellenére sikerült megtöltenie ezzel a hangulattal szélesvásznú képeit, hogy nagyrészt belsőkben játszódik a film. Egy pillanatra se érezni a kísértő tévés hangulatot: végig igazi mozifilmet látunk. A frappáns, a filmet fejezetekre osztó korabeli zenét is ügyesen válogatták össze az alkotók, a film soundtrackje szintén megér egy misét.

A történelmi dokumentum ügyesen bújik meg a melodráma mögött, amely oly sok generációs filmhez hasonlóan egy egyetemen kezdődik, ahol a pár megismerkedik. Veiel jó dramaturgiai érzékkel vezeti fel a pár egymásra találását, közös életüket, nyitott kapcsolatukat. Az első rész az egyetemi évekről szól, az összeköltözésről, a szexuális felszabadulásról, a szülők „elvesztéséről”. Apai kényszerre Ensslin tanítani kezd, de a „vezetők” nem értenek egyet módszereivel. Vesper inkább írásai szerkesztésével van elfoglalva, a pár eltávolodik egymástól, a lány öngyilkosságot próbál meg. Ettől kezdve kapcsolatuk hullámvasútra kerül; Berlinbe költöznek, ahol bekerülnek a radikális baloldali értelmiségi körökbe. Vesper nem képes feldolgozni apja múltját és írói sikertelenségét, Ensslin viszont folyamatosan a mozgalmak hatása alá kerül. Hiába házasodnak össze és születik gyermekük, igazából sosem sikerül egymásra találniuk.

Amíg Edel filmje politikai trip volt, Veiel mozija az embert keresi, korszakot elemez, előzményeket tár fel és igyekszik megérteni a generációs életérzést. A komoly Vesper már az egyetemen is többször szembesül író apjának náci múltjával, de rendületlenül alkot. A sokgyerekes lelkészcsaládból jövő, tanárnak készülő Ensslinnek is felemás a hozzáállása családjához, ezért gyorsan egymásra találnak az ifjú Vesperrel, és közösen vetik bele magukat a politikai agitkák gyártásába. A lány lázadó szellemét előbb Vesperhez való kötődésében vezeti le, majd a társadalom elleni haragjában. Az író ehhez képest gondolkodó, lassabb léptékekkel képzeli el a változásokat. A rendező ügyesen választotta ki színészeit: August Diehl és Lena Lauzemis egy pillanatra sem érzik magukat kényelmetlenül a régi díszletben, remek alakításukkal tökéletesen tudják interpretálni a pár fordulópontjait, a családalapításukat, majd a pszichikai és erkölcsi szétesésüket. Nem mondható el ez a Baadert megformáló Alexander Fehlinről, aki nem tud megbirkózni a forgatókönyv hibájából adódó kidolgozatlan karakterrel. A háromszög végül Vespert az őrületbe, Ensslint pedig Baader karjaiba (egy szado-mazochisztikus kapcsolatba), és a terrorhoz vezeti.

A film arra tesz kísérletet, hogy a pszichológiai drámát egyesítse a politikai drámával. A tenni akarás és a kiábrándultság generációját akarja lefesteni. A film karakterei egyszerre szeretik és utálják apjuk generációit, olvasmányélményeikben (Hemingway, Steinbeck) imádják, Kennedy halála után gyűlölik Amerikát. A kettőségek tagadásba, majd végletekbe torkollnak. A rendező célja az lehetett, hogy megértse a német hatvanas évek terrorjához vezető utat, betekintsen a politikai dráma mögött zajló pszichoszexuális tragédiába. Ám sajnos a történelem nem csak ennyiből áll: hiába a kép alsó sarkaiban megjelenő dátumok és a filmet fragmentáló híradós snittek, csak kiegészítik a filmet.

A Vörös Hadsereg Frakció egy jól összerakott, ügyesen kivitelezett, tartalmas, de a melodrámai elemek miatt sokszor felületes próbálkozás a hatvanas évek német terrorjának megértéséhez. Gyengeségei ellenére is néznivaló, értékes lélektani recepció, amely – főleg azért, mert mentes a történelmi frázisoktól – nem elítél, nem jó vagy rossz oldalt festi le, hanem megérteni próbál. Ezért minden perce meghálálja magát.