A veterán román rendező, Nicolae Mărgineanu legújabb rendezése a kommunista Románia nyirkos, hideg és kegyetlen börtöneinek valóságába nyújt betekintést, miközben filmemléket szentel a nemrég boldoggá avatott Iuliu Hossu püspöknek, illetve a görögkatolikusok üldöztetésének.

A Cardinalul illeszkedik a(z egyik) jelenlegi, markáns román filmtrendbe, avagy az újhullámos veteránok történelmi alkotásainak sorába, akik miután szűk két évtized alatt megrendezték a késői Ceaușescu-éra, a rendszerváltás és posztkommunizmus narratíváit, elkezdtek mélyebbre ásni a múltban. Lásd Radu Jude 19. századi rabszolga-easternjét (Aferim!, 2015) és a fasizmus-kori játékfilmjét és dokuját (Bánom is, ha elítél az utókor, 2018; Halott ország, 2017), illetve Max Blecher lírai biográfia-szeletét (Sebhelyes szívek, 2016). Cristi Puiu miután a Sieranevadával betetőzte és megkoronázta (az általa indított) újhullámot, nemzetközi produkcióban készülő kosztümös történelmi filmet rendez, Szolovjov filozófiai írásaira alapozva (Malmkrog, 2020).

Mindezek előtt és közben a most 80 éves rendező sokszor elevenítette fel a sztálinista 1950-es évek viszontagságait játék- és dokumentumfilmek keretében, a börtönök világára és a vallásos mártírokra, ellenállókra fókuszálva. Az Áldott légy, börtön (Binecuvântată fii închisoare, 2002) Iuliu Maniu lányunokájának kálváriáját meséli el letartóztatásától a munkatáborig, a Demascarea c. beszélőfejes dokumentumfilm a pitești börtönben véres kínzásokon átesett fiatalokról szól, megszólítva a mára már idős túlélőket. A Poarta Albă (2014)  pedig játékfilmben mutatja be két fiatal politikai rab szemszögéből a Duna-csatorna ásásához kialakított munkatáborok brutalitását, illetve Arsenie Boca szerzetes személyét, akiről előtte két dokumentumfilmet is forgatott: Părintele Arsenie Boca, omul lui Dumnezeu (2011), Părintele Arsenie Boca în duh și adevăr (2013).

A Cardinalul c. rendezésével újabb fejezettel bővíti ezt a tematikus, mozgóképes történelmi krónikát, ezúttal az idén Ferenc pápa által boldoggá avatott Iuliu Hossunak és társainak kálváriáját elmesélve. 1948-ban a görögkatolikus egyházat betiltották, vagyonukat, templomaikat az ortodox egyházra ruházták, vezetőiket és papjaikat erőszakkal megpróbálták áttéríteni az egyetlen igazi román vallásnak elismert ortodox hitre. Az ellenállókat bebörtönözték, többen a Securitate vallatóinak kezei között hunytak el. Hossu markánsan felszólalt a kényszerhelyzet ellen, megtagadta az átkeresztelkedést, ennek következtében került a hírhedt szamosújvári börtönbe, számos erdélyi magyar és román értelmiségivel együtt.

Hossu öt éves raboskodásának fekete-fehérben leforgatott időszaka teszi ki a játékidő legnagyobb részét. A többi teljesen fölösleges, a film elejéhez-végéhez odatapasztott keretjáték, amolyan didaktikus gyorstalpaló: rövid jelenetek keretében felelevenedik a megbecsült és népszerű püspök 1918-as, nagy egyesítéskor mondott beszéde, a kolozsvári évek, a szabadulás utáni, kényszerlakhelyen töltött idő közben érkező a pápai felkérés elutasítása. Megmagyarázhatatlan módon egy érzelgős fotós visszaemlékezései indítják a filmet, majd a figura vissza-vissza tér, de ezek a szekvenciák a pátoszos giccs határát súrolják.

Ennek ellenére a Cardinalul másfél órájának magja erős és pőre korrajz a szamosújvári börtön mindennapjairól (többnyire eredeti vagy autentikus helyszíneken forgatott a stáb), a mocsokban, éhségben és robotolásban gyötrődő, de hitüket el nem áruló papközösségről. Mărgineanu mintha a játékfilmben is a dokumentarizmusra törekedne: a kínzások, megaláztatások hosszasan zajlanak a kamera előtt, mintha a hiteles reenactment lenne a cél. De talán szükségszerű ennek a földi pokolnak a részletes bemutatása, hisz ennek ellenfényében még hangsúlyosabbá válik Hossu apoteózisa, akit fél évtized alatt sem lehetett semmiféle fizikai-lelki agresszióval megtörni, kizsarolni belőle hitvallásának feladását és sorstársainak elárulását.

Habár kissé ódivatú, „öreges”, korszerűtlen Mărgineanu filmje (fiatal egy sem volt a vetítőteremben), és strukturáltsága is hibádzik (ami az alacsony büdzsének is köszönhető), nagy erénye a szatmári színház állandó tagjának, Radu Botarnak a játéka és a teljes színészgárda alakítása. Talán a színvonalas színészi munka is elégséges ahhoz, hogy ezt a (magyar közösség körében ellentmondásosnak mondható, de a vértanú címet mindenképpen kiérdemlő) személyiséget bebalzsamozza Mărgineanu (börtön)kamara-darabja.