Alig több, mint egy éve, hogy Carlo Pedersoli, ismertebb nevén Bud Spencer távozott az élők sorából. Érdekes módon egy év elteltével hiánya szinte egyáltalán nem érezhető, hiszen alig van nap, hogy a televíziós csatornák valamelyikén ne cammogna szembe velünk unottságában ismerős alakja. Nem beszélvén arról, hogy különféle internetes gift-shopok, graffitisek, zenével, főző- és hasonmásversenyekkel felturbózott emlékfesztiválok igyekeznek jelentőségét életben tartani.
A ’Mester’ Nápolyban született; szülővárosára, mint minden valamit is magára adó olasz „provincialista”, mindig is büszke volt. Nem született átlagos embernek, és ezt nem csak testi adottságai bizonyították, hanem hogy már 16 éves korában felvették a római egyetem vegyészkarára, bár igaz, hogy később mint jogász szerzett diplomát. Testi előnyeit és rafináltságát elsősorban az úszósportokban bizonyította, hiszen ő volt az első olasz, aki a rajtkövön elpöccintve cigarettáját, egy perc alatt úszta meg a százat. Azaz mind a gyors-, mind a mellúszás olasz bajnokaként, mind az olasz vízilabda-válogatott színeiben számos világversenyen ért el kiemelkedő eredményt. De huzamosabb ideig élt Brazíliában, megtanult repülőt vezetni, lemezeket adott ki mint dalszerző-énekes, szerepelt reklámfilmekben és kipróbálta magát autókereskedőként is. Aztán megteremtette az unott és egyben humoros védelmező figuráját, amelybe sikeresen beépítette előbb említett élettapasztalatait és képességeit.
A Bud Spencer nevet – a számos félreértés elkerülése végett tisztázandó – kedvenc sörétől és kedvenc amerikai színészétől kölcsönözte, azaz névválasztáskor a Budweiser és Spencer Tracy ihlette meg. Rövid statisztaszerepek után ez a név egyre nagyobb jelentőséggel kezdett bírni. Eleinte háborús filmekben és spagetti-westernekben bukkant fel tekintélyt parancsoló alakja, olyan népszerű színészek oldalán, mint Franco Nero, Telly Savallas vagy James Coburn. Ám Spencer nem tartotta magát komoly művésznek, mi több, még színésznek sem. Megformált karakterei nem különböztek sokban egymástól. Viszont a fent említett műfajok olyan színekkel gazdagodhattak általa, amelyek lassan ikonikussá tették filmbeli jelenlétét. Ugyanúgy, ahogy példának okáért Clint Eastwood nevével fémjeleztek egy filmet, az ő tevékenysége során is kialakulni látszott egyféle brand, a Bud Spencer-filmek brandje. Robusztus alakja, unott grimaszai, mizantrópiát és egyben önbizalmat sugárzó lénye, meg természetesen öklének hatalma mind ezt a nevet voltak hivatottak erősíteni.
Spencer alakjának kiemelésére azonban – a burleszki hagyományok mintájára – szükség volt egy inverz társ bevonására a történetszövésekbe. Így egészült ki egyrészről a brand Terence Hill nevével. Ketten egyenrangú társként, egyfajta modernkori Stan és Pan-adaptációként is felfoghatóak. A Spencer–Hill-filmekben a humor forrása a kettejük közti különbségeken alapult. Nem csak Hill atletikus könnyedséggel mozgó vékony alakja volt szembeállítva a felboríthatatlanul masszív tömeggel, hanem a sztereotipikus dél- és észak-olasz figurák viselkedésmódbeli különbségei is nagyban hozzájárultak párosuk sikeréhez. Azaz a szőke, kék szemű, jóképű, életvidám kommunikátor Hill mint a nők kedvence jelent meg ellenpárként a hallgatag, magába forduló, nagydarab Spencer mellett. Mindketten figuráik jellemvonásainak még éppen hihető, de mégis gyermeki eltúlzásával érvényesültek csak igazán, így lettek mintegy: a morcos és a bohókás. Hillhez hasonlóan, bár nem egyenrangú társként, de mégis hasonló módon ellenpontként fogható fel Enzo Cannavale is, aki több ízben volt Spencer partnere mint Caputo brigadéros. Bár belátható, hogy a brigadéros alárendelt viszonyban volt a Spencer alakította főhőssel (Ritzo felügyelővel), mégis hebrencskedő, mindent elbaltázó figurája kitűnő komikumi ellenpontnak volt betudható a nagydarab, renegát módszerekkel dolgozó felügyelő (csúfnevén Piedone) mellett.
A Spencer–Hill-filmek (1967-94) és a Piedone-sorozat (1973-80) darabjai párhuzamosan készültek, és csak a szocialista erkölcsöket véreb módjára védő cenzorbizottságok rábólintása után engedték őket a kelet-európai mozik vásznára. A vértelen pofonok és erkölcsi mondandójuk miatt számos esetben zöld utat kapó alkotások még az egyébként igen szigorú döntnökökben is egyfajta filmre vitt szórakoztató rajzfilm képzetét kelthették. Ez érdekes, hiszen a Piedone-filmek Ritzo felügyelője általában heroinkereskedők után nyomozott, nem kevéssé megmerülve a kikötői alvilág mocskában, gyilkosok, besúgók és egyéb gengszterek alvilági hálózatát megbolygatva. Talán ami elterelte a kihelyezett erkölcsbírák figyelmét: a Piedone-filmekben szinte örökkön felbukkanó gyerekszereplő, aki a főhős türelmét próbára teszi ugyan, de mégis komoly jelentősége van a nyomozás sikeres kivitelezésében. Ezt a szerepet a Terence Hill-lel közös alkotásokban saját karakterébe maga Hill építette be. A különbség csupán a gonosz elleni harcmodorban kulminált, hiszen míg a gyerekek parittyát használtak, és termetükből kifolyólag elbújócskáztak az üldözőkkel, addig Hill akrobatikus ruganyossággal és fifikával vágott vissza az ellenlábasoknak. Természetesen az igazi erőt Spencer képviseli ezekben a faramuci adok-kapok jelenetekben: elnagyolt ellenfelei, annak ellenére, hogy számbeli fölényben vannak, mégis hamar a legendás pofonok áldozatává válnak.
Az úgymond negatív karakterek említése kapcsán nem árt megjegyeznem, hogy Spencer filmjeiben sok visszatérő színésszel találkozhatunk, mintha valamiféle közös team segítené azt, hogy ezek a produkciók sikeresek legyenek. Csak néhány kiemelkedő nevet említek itt meg, melyek összeforrtak a ’Mester’ filmjeinek sikerével. A név mellé a szerintem legemlékezetesebb szerepet írom. Egyikük Joe Bugner (Mr. Ormond) avagy Bugner József magyarországi születésű ökölvívó, aki profi pályafutása során Muhammad Alival és Joe Frazierrel is bokszolt. Másikuk Claudio Ruffini (Bugsey), aki több mint 13 filmben működött közre. A két legtöbbet foglalkoztatott kaszkadőr-színész: Sal Borgese (Anulu) és Riccardo Pizzuti – Pizzuti életéről még dokumentumfilmet is forgattak. Giovanni Pazzafini (Tango) eredetileg focista, testőr, majd kaszkadőr. Al Lettieri (Frank Barella) a Keresztapa című filmben Sollozzót alakítja.
Bud Spencer magyarországi sikeréhez hozzátartozik filmjeinek szinkronja. A dramaturgok ugyanis cizellált szállóigékké varázsolták az egyébiránt puritán mondatokat. Nyelvi humorának kulcsa tehát magában a fordításban keresendő. Karakteréhez pedig Bujtor István hangja varázsolt hozzá némi bársonyosságot, mely különösen jót tett a figurák árnyaltságának. Egy másik szinkronszínész, Kránitz Lajos reszelősen mély orgánuma épp ellenkezőleg, pont ezt a kellemességet vonta meg a Spencer-karakterektől; bár hangja közelebb áll az eredetihez, ám színtelenebbé teszi a figurákat. A Bujtor-féle jóságossághoz csupán Gruber Hugó atyaias hangszíne áll közel.
A ’Mester’ idős korára, mikor kikopni látszott a filmvászonról, még mindig eladhatónak tűnt a televíziós sorozatok számára. Pályájának már rég túl volt a zenitjén, mikor a Big Man és az Extralarge című sorozatokkal tűnt fel a televízió képernyőjén. Utóbbiban társa a Miami Vice-ból ismert Philip Michael Thomas volt. Legutolsó tévés megjelenése pedig a Nincs kettő séf nélkül címet viselte, mellyel visszakanyarodott a rendőrfelügyelői szerepkörhöz, kidomborítva a kitűnő ételek iránti szenvedélyét is. Halála előtt sokat foglalkozott filozófiával, így ennek apropóján önéletrajzi írásai mellett megjelent az Eszem, tehát vagyok című filozófiai gondolatokkal megspékelt szakácskönyve is, melynek középpontjában a test és az ész apropóján értekezik. A gazdag életű ember nem tudott teljesen elbújni egyszerűnek tűnő figurái mögött. Talán ezt éreztük meg benne. Ezért szerethetjük.
