Abby Kohn és Marc Silverstein rendezői debütjének fő hipotézise, hogy az önbizalom és az önértékelés csodákra képes. De legalábbis arra, hogy elérjük – az elérhetetlennek tűnő – céljainkat.
Az úgy magyarra (Túl szexi lány) mint románra (Hai, că sunt belea – kb. Jó bőr vagyok) borzalmasan fordított I Feel Pretty olyan, mintha egy motivációval vagy pozitív pszichológiával foglalkozó könyv filmváltozatát néznénk. Az angol cím – amely Leonard Bernstein West Side Story-jának egyik dalcíme is – egyébként tökéletesen megfelelne ennek a célnak. Nemcsak könnyed stílusa és a pozitív változást alátámasztó, szájbarágós üzenete, hanem azok a filmben ábrázolt helyzetek miatt is, amelyekkel a legtöbb „átlagos” nő azonosulni tud. Bár – akárcsak a motivációs könyvek esetében – a film közben is mindvégig tisztában vagyunk azzal, hogy összeségében a valóságnak egy igencsak egyszerűsített és elrugaszkodott változatát mutatja be, ez nem zárja ki azt, hogy pozitív hatása érvényesüljön. Vagy, ha célcsoport-specifikusabban fogalmazunk, akkor hasson azoknak a nőknek (a nők többségének) a hangulatára, akik örökös harcot folytatnak a testükkel.
Az I Feel Pretty főszereplőnője a kissé molett Renee (Amy Schumer), akivel átlagosságából, önbizalomhiányából és ügyetlenségéből fakadóan szinte folyamatosan kisebb-nagyobb kellemetlenségek történnek, akárcsak Bridget Jones-szal. Lehet, hogy a film egyes helyzetei, amelyekbe a főszereplő belekerül, olyanok, mint saját képzeletünk torzszüleményei, másokat viszont nem kizárt, hogy valóban megtapasztaltunk.
Renee marketingesként dolgozik egy kozmetikai termékeket gyártó cégnél New Yorkban. Nem modell-alkat, de nem is rút kiskacsa, irodája mégis egy alagsorban van a Kínai Negyedben. Külseje miatt folyamatosan hátrányos helyzetekbe kerül, a bolttól kezdve a kocsmáig minden helyszínen. Mert, amint meg is fogalmazza: „Mindegy hányszor halljuk azt, hogy a belső szépség számít, a nők a lelkük mélyén tudják, hogy az egész világ kizárólag a külsőből ítél.” Így aztán csak az marad hátra, hogy csodálja a jó genetikával megáldott nőket.
A változás egy SoulCycle edzésen következik be: túlsúlya miatt balesetet szenved és ezután bombanőnek érzi magát. Bár a külső szemeknek – a film többi szereplőjének és a nézőknek – nem észlelhető a fizikai változás, Renee attitűdjében 180 fokot fordulatot figyelhetünk meg. Annak tudatában, hogy álma valóra vált, külseje szép lett és megnyerő, úgy érzi, hogy a világ a lábai előtt hever és bármit elérhet. Így, egycsapásra megnőtt önbizalmával sikert-sikerre halmoz (bár némelyik közülük megkérdőjelezhető); nemcsak munkahelyet vált (recepciós lesz a cég főépületében, ahová eddig szakmai gyakorlatra is csak címlapfotós külsővel fogadtak el), hanem egy – később kapcsolattá avanzsáló – randi is összejön, Ethannal (Rory Scovel). És ez még csak a kezdet.
Bár Renee szinte mindvégig azt hiszi, hogy a sikereket külseje miatt érte el, a film többi szereplőjére valójában attitűdjével hat. Schumernek talán jobban is illik az újonnan felfedezett – vicces, magabiztos, felszabadult és szexi – énje, a bizonytalan, szende, sikertelen nő karaktere kevésbé talál hozzá és inkább látjuk egyfajta groteszk viccnek, mint vesszük komolyan (de hát ezért romkom az I Feel Pretty). Persze, mint általában a varázslatok és a szépség, ez a hirtelen változás sem tart örökké.
Nemcsak Bridget Jones jut eszünkbe a film során, hanem a 2001-es Shallow Hal / Nagyon nagy ő című filmre is több tekintetben hasonlít. Ebben a megfordított verzióban a Halt alakító Jack Black beleszeret a túlsúlyos Rosemarybe (Gwyneth Paltrow); de a szerelem megszépíti a nőt, Hal sosem látja olyannak, mint a többi ember.
Akárcsak az amerikai B-kategóriás komédiák nagy többségének, az I Feel Pretty-nek is sok hibát és hiányosságot lehet felróni, az enyhén sértő jellegű sztereotípiáktól kezdve (a szép lányok buták és inkompetensek, a kevésbé szépek karakteresebbek) az alpári vicceken át, a történet kiszámíthatóságáig, de a BoPo (Body Positivity) mozgalom és a #metoo kampány aktualitása miatt is megéri, hogy adjunk a filmnek egy esélyt.
