Aligha találunk a filmtörténelemben Judy Garlandnál elrettentőbb példát arra, mi történik egy istenadta tehetséggel, ha túl korán fedezik fel. Minden idők egyik legcsodálatosabb hangjának birtokosa még a hollywoodi sztárok mércéjével mérve is tragikus életet élt – ennek kezdetét és legvégét dolgozza fel a róla szóló film.
A díjszezon sosem szenvedett hiányt az életrajzi filmekből, a Bohém rapszódia tavalyi felfoghatatlan sikere után pedig idén két nagy zenei ikonról szóló alkotás is versenyben van az aranyszobrokért: az Elton John életén végigzongorázó Rocketman és a Judy Garland utolsó éveivel foglalkozó Judy. Míg a Rocketman a musicales fantáziabetétekkel tér el a megszokott formulától, a Judy különlegessége, hogy a főszereplő sikerekkel és bukásokkal teli életének utolsó évét megmutatva próbál meg teljes képet adni róla.
A tehetség és a tragédia kéz a kézben járt Judy Garlandnál. A karrierjét kétévesen kezdő énekes-színésznő az Óz, a csodák csodájával írta be magát Hollywood történetébe, majd a nagy musicalgyáros MGM stúdió kasszasikert kasszasikerre halmozó szupersztárjává vált a negyvenes években. A csillogás mögött viszont gyógyszer- és alkoholfüggőség, brutális diéták, stúdiófejesek abúzusa, sikertelen házasságok és mentális betegségek keserítették meg a mindennapjait. A nagyon is publikus problémái az évtized végére bebiztosíthatatlanná tették, de az elképesztő népszerűsége és a párját ritkító tehetsége miatt még karrierjének kései szakaszában is le tudott szerződni Oscar-jelöléseket hozó filmekre (Csillag születik, Ítélet Nürnbergben) és egy saját tévéműsorra (The Judy Garland Show). A Judy főhőse életének csak elenyésző szakaszát dolgozza fel, mégis egész jól képes átadni azt, hogy ki is volt Judy Garland.
Az End of the Rainbow című Broadway-darabból adaptált filmben Judy Garland (Renée Zellweger) már csak árnyéka egykori önmagának: az önpusztítástól és a depressziótól kórosan soványra fogyva hurcolja gyermekeit egyik városból a másikba, miközben fillérekért haknizik és örül, ha van hotel, ami befogadja. Ezt az életmódot elégeli meg sokadik volt férje, Sidney Luft (Rufus Sewell), aki magának követeli a közös gyerekek felügyeleti jogát, Judy-nak pedig csak akkor van esélye szembe szállni vele a bíróságon, ha sürgősen összeszed egy nagy rakás pénzt. Erre egy londoni turné szolgáltat lehetőséget, amin a teljes leépülés szélén álló Judy már egyre kevésbé tudja megállni a helyét.
De nem csak a kihunyó félben lévő csillagot látjuk, ugyanis már rögtön a nyitányban megjelenik az őzikeszemű 16 éves Judy, akinek az MGM stúdió társalapítója, Louis B. Mayer vázolja fel a sztárrá válás csodáit, miközben a halálnál is rosszabb sorsként állítja be az átlagos életet. A film során újból és újból visszatérünk az Óz forgatásához és Judy gyereksztárrá válásához, mely láttán teljesen egyértelmű következménnyé válik az az emberi roncshalmaz, amivé a színésznő a negyvenes éveire vált. Az embernek ökölbe szorul a keze azoktól a jelenetektől, amikben a kislányt körülvevő felnőttek álmosság és éhség ellen is pirulákkal tömik őt, érzelmileg zsarolják, kizsigerelik és talán még szexuálisan is bántalmazzák.
Sajnos felnőve sem sikerült kitörnie a rajta nyerészkedők szorításából, és bár ekkorra már megengedhetett magának némi sztárallűrt, a film elég érzékletesen (a valósághoz képest mégis visszafogottan) ábrázolja, hogy élete végéig elnyomták a tehetségéből pénzt csinálók, legyen szó akár az őt a színpadra erőszakkal belökő menedzserről vagy a haszonleső újdonsült férjről. Bár lehetne vádolni a filmet azzal, hogy hatásvadász módon hangsúlyozza ki Garland életének negatív aspektusait, azért a Judy nem csak a szenvedésről szól. Ugyan már a halál árnyékában találkozunk Garlanddal, mégis sikerül megjeleníteni vonzerejének lényegét: a csípős humorérzékét, a varázslatos színpadi jelenlétét, a nagy szívét és végül, de nem utolsósorban azt, hogy mennyire fontos volt a meleg közösség számára.
Judy Garlandból csak egy van, tehát mihez kezd az a színész, aki megpróbálja eljátszani? Renée Zellweger külsőre egyáltalán nem hasonlít Garlandra (parókával és kontaktlencsével sem), de tényleg mindent megtett azért, hogy tökéletesen imitálja a testtartását, a mimikáját és az összes mozdulatát. Valószínűleg meg is kapja majd érte az Oscar-díjat, de azért tévedés ne essék, senki nem fogja úgy érezni a film nézése közben, hogy az igazi Judy-t látja. Leginkább ott bukik el az illúzió, hogy bár Zellweger tud énekelni (ezt a Chicagóban is bizonyította), hangjának ereje meg se közelíti a Garlandét. Ez egy megoldhatatlan probléma, amivel a szintén utánozhatatlan orgánummal rendelkező Freddie Mercury-ról szóló Bohém rapszódia is küzdött – ott az eredeti hang felhasználása mellett döntöttek, ami ugyanúgy kizökkentő hatást kelt.
A kreatív narratív megoldásainak köszönhetően a Judy végre olyan életrajzi film, ami nem érződik egy Wikipédia cikk adaptációjának, de így sem tudja elkerülni a műfaj rákfenéjét: nem mélyül el kellőképpen az alanyában, mégis túlnyújtott, és leginkább azon rajongók számára élvezhető, akik egyébként is képben vannak a főhős életével. Ettől még odaadással tiszteleg a szomorú sorsú ikon előtt, és ember legyen a talpán, aki nem könnyezi meg a kulcsfontosságú pillanatban elhangzó Somewhere Over the Rainbow-t.
