Az új Csillag születik olyan, mint főszereplőnője, Lady Gaga: szeretjük, mert valóban tehetséges, de azért vannak vele kapcsolatban aprócska fenntartásaink.
A projekt eleinte azért tűnt nagyon izgalmasnak, mert Clint Eastwood fejlesztette, aki a főszerepre az egyre autentikusabb előadóvá váló Beyoncét szánta. Majd Bradley Cooper neve merült fel rendezőként, aki a férfi főszerepet is magára osztotta. Amikor Lady Gaga csatlakozott a csapathoz, újfent érdeklődés kezdte övezni a filmet, hiszen az American Horror Story után mindenki várta nagyvásznas debütálását. A szakavatott filmesek és mozirajongók azért is karikázhatták be a remake premierdátumát a naptáron, hogy lássák azt, hogy eddigi három verzióhoz képest mit tud elmondani az immáron 21. századi showbizniszről. Az eddigi Csillag születikek különböző film- és kultúrtörténeti (és ideológiai) korszakokban (1937, 1954, 1976) készültek, kérdés volt, hogy ebben mi reprezentálódik, hangsúlyozódik másképpen. A sztori alapformulája természetesen nem változott: továbbra is a szórakoztatóipar örök érvényű történeteit sűríti: a csillogás mögötti ürességet és boldogtalanságot, a félisteni lét törékenységét és a sztárszerelmek lejtőit.
Főszereplőiben visszatér az 1976-ban (Barbra Streisand és Kris Kristofferson párosával) bemutatott verzióhoz, és nem Hollywood díszletei között, hanem a mainstream zenei világban játszódik. Bradley Cooper egy Eddie Vedder-kinézetű/stílusú country-rock keveréket performáló gitáros-énekes, akinek karrierje leívelőben van, egyre akutabbá váló alkoholizmusa miatt már nem tudja hozni az elvárt színpadi teljesítményt. Egy felemás koncertje után betéved tovább vedelni egy transzvesztita-bárba, ahol összeismerkedik a főállásban pincérként dolgozó Ally-vel (Lady Gaga). Ally barátnőivel előadja a La vie en rose-t, ami lehengerli a Cooper alakította Jack-et. Amint randira hívja a nőt, a férfit újra eltölti az életkedv. Működni látszik köztük a szakmai és szerelmi kémia, Jack arra biztatja Ally-t, hogy vegye elő dalterveit és dolgozzák ki együtt. Jack elcibálja Ally-t egy koncertjére, ahol váratlanul a színpadra csalja egyik közös daluk erejéig: Ally eleinte bátortalan, de leküzdi félelmét és többezer ember előtt egy profi énekesnő módjára adja elő a szerzeményt. Ezek után fenekestől felfordul az életük: ahogy Allynek dübörögni kezd az ölébe esett karrier, úgy Jack dolgai egyre problémásabbá válnak. Hiába házasodnak össze, egyre tágabb lesz köztük a szakmai szakadék és a többek között ebből fakadó bajok: egyre kevesebb időt töltenek együtt, egyre kevesebbet tudnak együtt alkotni, Jack pedig újra vedelni kezd és halmozza a balhékat.
Az új Csillag születik ízig-vérig új évezredi: összevetve az előzőekkel jóval gender-korrektebb, avagy Jack nem egy agresszív macsó, mint Kris Kristofferson és Frederic March figurája, inkább a James Mason-féle (1954) gyöngédebbhez hasonlítható, de Cooper még nálánál is inkább magában vívódik, kevésbé agresszív, főleg nem a nőkkel szemben: a díjátadós kulcsjelenetben magára vizel, nem Ally-t üti meg, ahogy az eddigi filmekben. Ally sokkal lobbanékonyabb, mint elődei: egyáltalán nem egy naiváról van szó az ő figurája esetében. Habár önbizalomhiánnyal küzd, kiáll magáért: kérdés nélkül pofonvág egy férfirendőrt, ha a helyzet úgy adja. 2018-ban már az a jelenet is kimaradt, amikor a kiöregedett sztár otthon ül és annyira elfelejtődött, hogy egyszerű férjnek nézik az emberek; illetve az előző alkotások zárlatában szereplő „önszexista” monológ is elfelejtődik. Ami realistábbá teszi Bradley Cooper verzióját, az az, hogy mindkét főszereplő kapott háttértörténetet és családi kontextust: Bradley alkoholizmusa visszavezethető apjával és fivérével való kapcsolatára, Gaga pedig kicsit apja helyett is szeretne bizonyítani, aki nem tudott „Frank Sinatránál is jobb” énekessé válni.
Mivel az eddigiekhez képest többletdimenziót kaptak a szereplők, sokkal nagyobb hangsúly fektetődik a személyes szálakra, mint a showbiznisz működési mechanizmusainak taglalására. Cooper figurájában tökéletesen és hitelesen rajzolódik ki az alkoholizmus kórképe: az emberé, aki hiába keresi már a kapaszkodót akár magában, akár másik személyben, nem találja meg, így a pohárhoz kerül vissza bármilyen apró kudarc után, ami hosszútávon csak még diszfunkcionálisabbá teszi. Alkotni szeretne, de már nem saját szerzeményeivel, hanem Ally önkifejezésének támogatásával. Amíg úgy érzi, hogy ő Ally mentora vagy esetleg az egyenlő szintű szakmai partnere, működőképes és motivált, de amikor megbomlik a Pygmalion-sztori és érzi, hogy elveszíti a kreatív befolyást a nő felett, akkor újra önpusztításba kezd.
Közben sajnos hiába várjuk az, hogy a Csillag születik valami relevánsat állítson a jelenkori show-iparról, mert nem fog. Az 1937-es részletes rajza annak a jelenségnek, ahogy Hollywood imidzsét egyszerre formálja a csillogás és az enyészet; az 1954-es pedig teszi mindezt formailag koncepciózusan, úgy, hogy a szélesvásznú, színes-szagos musicalt fordítja ki tragédiává; az 1976-os film a korabeli zeitgeistra reflektál, egy letűnő zenei világra, a 80-as évek beköszönte előtt. A most bemutatottban Jack részéről egy kérdés erejéig felmerül az, hogy Ally mennyire tudja önmagát és gondolatait piacképes produkcióként eladni, de ez a kérdés végül lekerül az asztalról (annak ellenére, hogy a 21. században az autentikusság a legfőbb kérdés a mainstream kultúrában, hiszen rohadtul ritka a nem producerek által legyártott, vagy karaokézós tehetségkutatók által kitermelt előadó).
Illetve adódik a kérdés, hogy Ally története mennyire Lady Gaga metanarratívája? Judy Garland gyógyszerfüggősége és lecsúszó karrierje át volt kódolva James Mason karakterébe (1954), Barbra Streisand pedig a musicalek világából akart kitörni egy rocker-filmmel, s annyira szerette volna saját magát kendőzetlenül tálalni, hogy otthoni szekrényéből öltözött fel a forgatásra. Gagát talán először látjuk smink nélkül, így nem is vele, hanem Stefani Germanottával (Gaga igazi neve!) találkozunk. Akárcsak Garland vagy Streisand, ő sem kordivat konvencionális szépsége, ezért ugyanúgy tehetségével kellett érvényesülnie, mint elődjeinek. Ally szívósságát nem nehéz vonatkoztatni Gagára: rendkívül tehetséges előadó, de formabontó, túlzottan hivalkodó, folyamatos kaméleon-stílusa közben elvesztődik egyénisége. És ezzel mintha semmi baj nem lenne...
A Csillag születik tehát leginkább érzelmességében erős: Bradley Cooper saját magát kiválóan instruálta vászonra, magabiztosan hozza a kivénhedt rocksztárt minden pillanatában, de természetesen Gaga kibontakozását hagyja meg fő attrakciónak, aki Ally szerepében leginkább a dalok előadása alatt fürdőzik, átütő erővel adja elő az amúgy generikus nyáldalokat is. Gagát nagy eséllyel jelölik majd Oscar-díjra, de csodálkoznánk, hogy ha a Shallow c. dal nem tartolna a jövő évi februári gálán.
