Május 15-én és 16-án (Kovásznai születésnapján és annak másnapján) a Nemzeti Filmarchívum Youtube-csatornáján került bemutatásra az 1979-es Habfürdő – a harmadik valaha készült magyar és az első és egyetlen (sajnos egyúttal életműzáró) Kovásznai-féle egészestés film – digitálisan felújított változata, amelynek munkálataiban az eredeti stáb két tagja, Lossonczy Árpád operatőr, valamint Másik János zeneszerző is közreműködött. Egy-két hazai és nemzetközi fesztiválvetítést követően pedig a film május 27-től újra elérhető lesz a nagyvásznon, a (beoltott) nagyközönség számára.

Az új esélyt kapott film a maga idejében megbukott a mozikban: mind a közönség, mind a szakma nagyrészt értetlenül fogadta az avantgárd művet, amely számos, korát megelőző vonásával gyakorlatilag azóta is szoliterként árválkodik a hazai animációs nagyjátékfilm-palettán. Az alábbiakban sorra vesszük a Habfürdő figyelemre méltó újításait.

A műfaji sokszínűség

Az öndefiníciója szerint „zenés trükkfilm szívdobbanásra” besorolású Habfürdő számos filmes műfaj elemeit elegyíti: az animált musical formába illesztett fikciós romantikus vígjáték jól megfér a dokumentartista-szociográfiai szándékkal betűzdelt eredeti interjúfoszlányokkal, amelyek így együtt ironikus humorral ragadják meg a hetvenes évek dolgozó városi fiatalságának nézeteit, problémáit. Habár manapság egyáltalán nem megy ritkaságszámba az animált dokumentumfilm hibrid zsánere, a Kovásznai által bevezetett, a játék- és dokumentumfilmes jegyeket az animáció boncasztalán ötvöző „anima vérité” stílus a saját korában radikális megoldásnak számított.

A Habfürdő az a létállapot, amely csak ránézésre könnyed, a hab alatt a puha diktatúra társadalmi-egzisztenciális feszültségei rejtőznek, amit a szereplők folyamatos, nyughatatlan vitustánca rendkívül látványosan szemléltet. A karaktereket olyan mindennapi kérdések foglalkoztatják és motiválják, mint a nemi és társadalmi szerepelvárásoknak való megfelelés vs. lázadás, az önmegvalósítási szándék vs. népesedéspolitika, vagy a társadalmi megbecsültség vs. önbecsülés kérdésköre, amelyek közül nem egy a „már akkor is?” felhorkanásban testet öltő azonosulási potenciállal bír negyven év történelem távlatából is. Ugyanakkor, ha figyelembe vesszük, hogy a sok egyéb társadalmi-gazdasági-kulturális hatás mellett a Kádár-rendszer közvetett, részben nosztalgikus, második-harmadik generációs maradványai a mai napig milyen erőteljesen meghatározzák a társadalom közérzetét, már nem is olyan meglepő, hogy a film aktualitása tulajdonképpen mit sem vesztett potenciájából.

A vizuális sokszínűség

A Habfürdő az önfeledten játszó gyermek és a művészettörténetben jártas művész kíváncsiságával halmozza, vegyíti a különféle képzőművészeti stílusokat és technikákat. A kimerevített állóképekben megjelennek Kovásznai festményei, az eseménytelen, de hangulatos vágóképeket, csendéleteket izgalmas fényelés emeli ki, a hátterekben fényképekből, mintás papírokból kivagdosott kollázsok vehetők ki, a kezdő és záró képsorokat pedig valódi vízcseppek és buborékok lepik el, miközben a perspektíva is szinte külön életet élve váltakozik, imbolyog.

A Habfürdő eklektikus pszichedelikus-ornamentikus stílusa többek közt Jankovics Marcell filmjeivel rokonítható (amelyek közös gyökere az 1968-as Sárga tengeralattjáróig vezethető vissza), ám inspirációi nem a hagyományos folklórból, hanem a kortárs képzőművészetből és urbánus popkultúrából táplálkoznak, vizuálisan is támogatva a korrajz-jelleget, persze mindezt Kovásznai szubjektív lencséjén megszűrve. (Az önérzetes kirakatrendező Zsolt alakja például önreflexív fricska is a gyermekkorában kirakatrendezői karrierről álmodozó, majd a Képzőről kiugrott-kirúgott Kovásznai életrajzából.)

A cselekmény háttérbe szorítása

A filmet fintorogva fogadó korabeli kritika a film egyik nagy hátrányaként rótta fel a cselekmény érdektelenségét, banalitását. A néhány órányi tényleges szerelmi háromszög-sztori valóban nagyjából három mondatban összefoglalható, de egyébként is inkább csak ürügy, egyfelől a tágabb kontextus, a korhangulat ábrázolásához, másfelől az animáció mint dinamikus művészeti forma virtuóz gyakorlásához. A karakterek és az őket környező élettelen tárgyak vibráló, izgága mozgása nem dramaturgiai, hanem érzelmi-érzéki megalapozottságú. Az öntörvényűen örvénylő animáció a formák végtelen iterációit hozza létre, akár egy improvizált jazz-szóló, miközben a tényleges zene viszonylag zárt keretek közt mozog. A magyar viszonylatban úttörő módszerrel élve, valós személyek (Girardi Géza modell, valamint Dobos Kati és Bordán Irén színésznők) alapján rajzolt, de olykor szinte a felismerhetetlenségig absztrahált-deformált, diffúz képekkel pedig elválaszthatatlanul szoros szövetet alkotnak Másik János (Antalffy Albert operaénekes, Bontovics Kati jazzénekes, valamint Dobos Kati és Papp Anikó színésznők tolmácsolta) fülbemászó jazzdalai, amelyek szatirikus, de cseppet sem bántó élű szövegkönyvét maga Kovásznai írta és nyújtotta át kottakészen az akkor még elsőfilmes zeneszerzőnek. (Ha súghatok a Kovásznai-hagyatékot ápoló teamnek: szerintem nem én lennék az egyetlen, aki az elsők között váltana jegyet egy élő filmzenei aláfestéssel egybekötött vetítésre sem.)

Az animáció nagykorúsítása

Akárhány explicit ellenpélda akad az animációs film történetében, valószínűleg mindig lesznek olyanok, akik számára a rajzfilm egyet jelent a kimondottan gyerekeknek szóló vagy esetleg családi mesefilmmel (amely hiedelmet rendszerint a fősodor is támogat), így nem meglepő, ha a korabeli nézőközönség egy János vitéz és egy Lúdas Matyi után nem igazán tudta, milyen fiókban helyezze el a Habfürdőt, amelyet szerzője egyébként sem fiókokba szánt. Kovásznai minden könnyedsége és humora dacára mindenesetre egyértelműen a felnőtt közönséget célozta meg filmjével, és nem azért, mert időnként kivillan egy-egy mellbimbó, vagy mert a sötét huszadik századhoz méltó módon a szereplők gátlástalanul isznak és dohányoznak (de hát ez egy lagziban talán elnézhető). Hanem azért, mert Kovásznai a jelenkori valóság ábrázolására kívánta alkalmazni az animációt, és nem a klasszikus kánonból merítette témáit és referenciáit, ahogy vélhetően a kultúrpolitika és a nézőközönség várta volna. Bár a korabeli animációs rövidfilmektől és sorozatoktól nem állt távol a felnőtt tartalom és a kísérletező kedv, a Pannónia Stúdió egészestés filmjeihez viszonyítva a Habfürdő műfajokon átívelő makacs szerzőisége már akkor is kilógott a sorból; utólag visszagondolva szinte csoda, hogy egyáltalán zöld utat kapott a gyártásra (igaz, a népszerűsítésére mintha már nem igazán törekedett volna a stúdió).

Kovásznait elsősorban animátorként tartották számon, míg saját magát inkább képzőművészként definiálta, festményeit azonban rövid élete során sosem volt alkalma kiállítani, így a sok évtizednyi mellőzés és a következményes kvázi-ismeretlenség után nemcsak filmjei, hanem ő maga is restaurálásra, illetve rehabilitációra szorult. Az utóbbi tíz évben az életmű szerencsésen feldolgozásra került, és az újrafelfedezett Kovásznai egyre ismertebb, népszerűbb és egyértelműen nagy hatással van az animációs szakma fiatal képviselőire; elég, ha a Kovásznai filmtervén alapuló, Kovásznai életműve előtt tisztelgő Candide-sorozatra gondolunk. Ám hogy az „átlag” néző jobban van-e felkészülve a Habfürdőre, mint 1979-ben, arra már nem mernék mérget venni, de ez hamarosan úgyis kiderül.