A cím valami feszült thrillert sejtet: „the criminal” – ezzel a jelzővel reprezentálódik „Emily”, a film főszereplője: egyből sejtjük, hogy itt Emily bűnözői léte tematizálódik, azaz valamifajta (egzisztenciális? etikai? fizikai?) mozgás fog történni a „bűnözőség”, a bűn viszonylatában. Emily azzá válik? Esetleg kiszabadul belőle? Meg lesz bélyegezve, és a „bűnöző" jelzőt a világ teszi rá?
A film leginkább az első felvetésről szól: Emily bűnözővé válik. Ám ebből nem egy pörgős akciófilm, egy izgalmas gengszterfilm vagy egy elborult gyilkossági történet kerekedik ki, hanem egy egzisztenciális drámafilm, mely immár a kétezerhúszas évek első felében mutatja be: az amerikai álom egy kamu. Emily (Aubrey Plaza) egy grafikusnak készült, ám tanulmányait félbehagyó harmincas szingli. Egy étteremben dolgozik, és sorra járja a kitörés lehetőségével kecsegtető állásinterjúkat, ezekről viszont karakán természetének hála rendszerint parázs szóváltásokkal távozik. Egyik kollégája aztán egy nap kezébe nyom egy telefonszámot, amely elvezeti egy illegális üzleteket lebonyolító vállalkozáshoz. Két óra alatt kétszáz, sőt, később kétezer dollárt lehet keresni, Emily pedig kapva kap az alkalmon, s ez előhozza énje rejtett oldalát is.
Már az első jelenetben megtapasztaljuk, hogy Emily sorsa determinálva van. Ez a determináltság azonban nem csak a világ, hanem Emily sara is: az állásinterjún szembesítik vele, hogy priusza van testi sértés miatt. Az interjúztató etikátlan módon szembesíti ezzel (először letagadja, hogy végeztek volna átvilágítást, majd miután Emily nem vallja be a testi sértést, szembesítik vele), Emily pedig ezen megrökönyödik, kiakad, és elhúzza a csíkot. Ennek az információnak ugyan nincs sok köze a későbbi cselekményhez, mégis szemléletesen előrevetíti, és egy jelenetben előre lejátssza a film tulajdonképpeni témáját.
Emily ugyanis nem tud kitörni helyzetéből, akárhogy is próbálkozik. Drága művészeti iskolában végzett grafikusként, és körülbelül egy életre eladósodott. Priusza miatt nem tud „normális" állást szerezni, jelenlegi helyén pedig főnöke úgy rángatja, ahogy neki tetszik. Ebből a nem túl fényes szituációból menti ki Youcef (Theo Rossi) és gengszter-vállalkozása, ami aztán pénzt hoz neki, később magába Youcefbe is beleszeret. Remény. Az illegalitásba alámerülvén viszont egyáltalán nem kerül válságba, sőt, az egymásra rakódó veszélyes helyzetek Emily olyan oldalait hozzák a felszínre, amelyek rejtve maradtak volna – így tulajdonképpen nem csak reményt kap, de egy alternatív módon képes kiteljesíteni magát.
Amilyen jól indul az itt felvázolt narratíva, olyannyira törik meg ez a film második felében. Ekkor jelenik meg a szerelmi szál, és a krimi-vonal szinte teljesen háttérbe szorul, majd aztán csak a film végénél tér vissza. A film is lelassul, és eluralkodik rajta, ha pejoratív szeretnék lenni (és miért ne lennék) egyfajta agónia: a szereplők beszélgetnek, mennek helyekre ugyan, sőt, néha indulatosan kommunikálnak, de a cselekmény nem halad velük semerre. Ami nem lenne fura, de azelőtt meg haladt. Ez a törés azért is szembeötlő, mert a film legjobb, leghatásosabb és dramaturgiailag legfontosabb jelenete után következik be.
A film egyértelmű csúcspontjai az akciójelenetek. Három alkalom van a film során, amikor a feszültségkeltés kerül előtérbe, és ebből két alkalommal rendezői bravúrral van dolgunk. John Patton Ford egy pillanat alatt – egyetlen pillantás, vagy egy jól elhelyezett, és el nem mozdított kamera segítségével – hatalmas terhet tud rakni az adott jelenetre, mellyel hirtelen a képernyőre tapasztja a nézőt. Egészen rövid, egy-két perces szekvenciák ezek, mégis a suspense adagolásával, vagy éppen az információ visszatartásával szinte tökéletesre csiszoltnak hatnak. Az alakítások ezzel szemben felemásak. A Youcefet játszó Theo Rossi kifejezetten semmilyen, papírízűre sikeredett. A karaktere elvileg elég komplex, igaz, a dialógusai is semmitmondóak lettek, amin Rossi sem próbált segíteni. Az Emilyt alakító Aubrey Plaza már sokkal jobb, belesimul a film hangvételébe, és az ő hathatós asszisztálásával lesz az a pár jelenet igen emlékezetes.
Walter White kispolgárból bűnkirállyá előlépő felemelkedés/bukástörténete köszön vissza John Patton Ford első rendezésében. Ez nem is baj, a hatalom és a velejáró személyiségtorzulások a mozgóképtörténet legnagyobb alkotásainak szolgáltak alapjául, ám éveken, évtizedeken keresztül hömpölygő eposzok helyett ezúttal egy takaréklángon égő, sőt, egy tekintélyes szakaszon leülő, ám nagy ritkán emlékezetesen megvillanó, egzisztenciális drámába oltott gengsztersztorit kapunk kézhez.
