Sára Sándor márciusban megkapta a Kossuth-nagydíjat. A legendás operatőr ennek apropóján elmesélte, miért fordult a történelmi filmek felé, hogyan próbálták ’56 után félreállítani, és miért terjesztette a korszak egyik emblematikus rendezője, hogy géppuskával kergette a forradalom alatt. Sára felelevenítette, hogyan éheztek a magyar filmesek Cannes-ban, miért tölt be különleges szerepet az életében Erdély, de elárulta azt is, mit gondol Szabó István ügynökmúltjáról, és miért nem akarta Máté Pétert főszereplőnek az első rendezésében.
A neve összefonódott a történelmi filmekkel. Milyen gyerekkori élmények formálták a történelmi érdeklődését?
Az életünk állandó fordulatok és változások közepette zajlott. Tizenkét évesen éltem át a II. világháborút, láttam, ahogy potyogtak a Sztálin-gyertyák Budapestre, majd jöttek a liberátorok, amik teleszórták a falunk határát mindenféle tárggyal, és közben (ál)hírek terjengtek arról, hogy a játékbabák akár fel is robbanhatnak. Láttam azt is, hogy az a három német géppuskás, aki a falunkat tartotta, egy este átvonul a dombtetőn, másnap pedig bejöttek az oroszok. Az se volt egy fényes korszak. Az 50-es években apámat háromszor internálták, pusztán azért, mert jegyző volt a faluban, anyánknak pedig egyedül kellett gondoskodnia a négy gyerekről. A „származásom” miatt először nem is vettek fel a főiskolára, csak ’53-ban, amikor beköszöntött a Nagy Imre hozta enyhülés.
Miért lett operatőr? Már gyerekkorában is fényképezett?
Gyerekkoromban az irodalom érdekelt. Az első képeimet nyolcadikos koromban készítettem. Az egyik a Nemzeti Múzeum kertjében álló Arany János-szoborról szólt, a másik a vécés néniről, aki a közelben lévő illemhelyet felügyelte. Ezzel ki is jelöltem a két irányt, ami meghatározta a pályámat. Később aztán egy újságban láttam meg a Színművészeti Főiskola hirdetését, és a felvételi környékén kezdtem fényképezéssel foglalkozni, rohamtempóban. A vizsgán megkérdezték, mit gondolok, mennyiben művészet és mennyiben technikai jellegű az operatőr munkája. Azt még csak-csak kikövetkeztettem az olvasmányaim alapján, hogy mit csinál a rendező meg a színész, de arról fogalmam sem volt, hogy az operatőr mi lehet. Talán Balázs Béla egyik könyvében olvastam, hogy amikor összeáll a stáb, akkor a rendező, a díszlettervező stb. után „jön a felvevőgéppel felszerelt operatőr”. Na, ha gépe van, akkor technikai a feladata, gondoltam, és azt mondtam, 60 %-ban technika és 40 %-ban művészet a munkája. Ez elég buta válasz volt. Egy operatőrnek a technika csupán annyit jelent, mint az embernek, hogy tud írni. De hogy mit ír és hogyan, az a lényeges.
Sokféle stílusban mozgott otthonosan, realista dokumentumfilmekkel indította pályáját, a Tízezer napban a parasztság 30 évéről festett nagy ívű történelmi tablót Cinemascope-ban, de a Szindbádot is ön fotografálta. Van valami, amitől „sárasándoros” lesz egy kép?
Azt mondják, van, de én ezt nem tudom megfogalmazni. Mindig a forgatókönyvhöz és a rendező szándékához igazodtam, de a látásmódom többé-kevésbé azonos volt. Engem ugyanis mindig a film egésze érdekelt. Egyszer például összevitatkoztunk Gaál Istvánnal a Sodrásban forgatásán. Általában egyetértettünk, de azt a jegenyesorban játszódó jelenetet másképp gondoltuk fölvenni. Gaál azt mondta, hogy „de hát én azt akarom, hogy a te képed legyen jó”. „Én meg azt, hogy a te filmed legyen jó.”
Kik formálták az operatőri látásmódját?
Eduard Tisze, Eizenstein operatőre, és Gregg Toland, az Aranypolgár operatőre. A magyar operatőrök közül legszorosabb kapcsolatom Badal Jánossal, az osztályvezető tanárommal volt. Illés Györgynek, aki csak fél évig tanított minket, inkább az emberségére emlékszem. ’56-ban benne voltam a főiskola forradalmi bizottságában, és ezért majdnem eltoltak a pályáról, de Illés, Szőcs István, és a főiskola igazgatója, Olti Magda kiállt mellettem. ’56 után sokáig nem bízott bennem a filmgyári vezetés, és amikor megkaptam az első megbízásomat, a Busójárást, Illést küldték mellém „művészeti tanácsadónak”. Amikor kezdődött a forgatás Mohácson, odajött hozzám Gyuri, és jó hangosan, hogy mindenki hallja, azt kérdezte: „Sanyikám, mit hozzak neked? Egy kávét?” Ő pedig hozott egy kávét, nézelődött egy kicsit, majd hazament.
Mit csinált ’56-ban, amiért félre akarták állítani?
Filmszakmai kérdésekkel foglalkoztunk a forradalmi bizottságban, a harcokban nem vettem részt. Azt akartuk, hogy oktassanak filmtörténetet a főiskolán, és ne csak szovjet filmeket, hanem az egész világ filmtermését. Illetve néhány tanárt, akinek a szemléletét és magatartásmódját nem ítéltük megfelelőnek, rendelkezési állományba raktunk. Így járt Keleti Márton is, aki ezt zokon vette, és később azt terjesztette rólam, hogy géppisztollyal kergettem a főiskola körül. Ez egy mulatságos Stan és Pan-jelenet lett volna, én ugyanis cingár fiú voltam, ő pedig nagydarab. Illés Gyuri akkor is békebíróként közvetített, és mondta, kérjek bocsánatot Keletitől, de nem tehettem, mert azzal elismertem volna, amit híresztelt rólam. Egyszer aztán a Balázs Béla Stúdió ügyeletes képviselőjeként engem küldtek a pártközpontba, ahol ott volt Keleti is, és mivel késett, sorban mindenkivel lekezelt. Velem is – mondjuk kézfogásnak nem nevezném, mintha egy húspacnit nyomnának a tenyeredbe, úgy fogott kezet –, és így a párt színe előtt kibékültünk.
Eszébe jutott ’56-ban, hogy disszidáljon?
Egyszer igen. Megbeszéltük két-három emberrel, hogy másnap megyünk, de éjszaka elkezdtem gondolkodni, és arra jutottam, hogy valakinek maradnia is kell, hogy felvállalja, amit csináltunk. Úgyhogy maradtam. Utána néhány évig azzal tüntettünk Gaál Pistával és a többiekkel, hogy nem vállaltunk filmet, de aztán éreztük, hogy ezt így nem lehet, mert eltelik az életünk anélkül, hogy forgatnánk. A Hunnia Stúdióba, ahol a játékfilmek készültek, nem vettek fel az ’56-os szerepvállalásom miatt, így a HDF-hez, a Híradó- és Dokumentumfilm Gyárhoz kerültem. Ez hasznos volt, mert jártuk az országot, és megismertük, hogyan élnek az emberek, de zavart, hogy sok volt az ottani operatőrök közt a pufajkás.
Azt is tudták, kik jelentettek a filmszakmában?
Ezzel én nem foglalkoztam. Annyi év után pedig már végképp érdektelen. A legkirívóbb esetekről persze hallottam, például Szabó Istvánról, akivel három filmet is forgattam [az Apát, a Tűzoltó utca 25-öt és a Budapesti meséket – S.T.]. Szabó nagyon rossz módját választotta a védekezésnek. Mellébeszélt, ahelyett, hogy felvállalta volna, mint Kézdi-Kovács Zsolt, aki szintén arra kényszerült, hogy ilyen papírokat írjon. Felesleges magyarázkodni, ebből nem lehet hősként kijönni. Pistát nem azért ítéltem el, amire rákényszerítették, hanem ahogy viselkedett, amikor a dolog kipattant. Nem csoda, ha egy 19 éves gyerek belemegy ebbe, hiszen tudta, hogy ha nem vállalja el, nem lesz belőle filmrendező. Tulajdonképpen jól tette, hogy elvállalta, mert jó filmeket csinált.
Pályaindulása összefonódott Gaál Istvánéval, akivel együtt tanult a főiskolán, együtt készítették a díjnyertes Pályamunkásokat, majd a magyar újhullámot elindító Sodrásban-t.
Az első jó lépés a Sodrásban elkészítésében az volt, hogy nemhogy a stúdióba nem mentünk be, de egyenes a világ végéig, Gergelyiugornyáig utaztunk, hogy kikerüljük az ellenőrzést. Erre a döntésünkre biztosan hatott Szőcs István, aki 1942-ben kivonult a Hunniából és Erdélyben forgatta le az Emberek a havason-t, de még jobban hatott a cenzúrabizottság, amelyik másnap mindig végignézte a felvett anyagot, hogy még csírájában elfojtsa a számára kellemetlen dolgokat. Így viszont, hogy vidéken voltunk, csak egy hét múlva tudtak musztert nézni. Igaz, mi is. Úgy alakult, hogy az éjszakai jelenettel kezdtük a forgatást, amikor a barátai keresik az eltűnt fiút, és amikor megjött a muszter, csak imitt-amott volt rajta egy fénypont. Pista kétségbeesett, hiába mondtam neki, hogy rosszul kopírozták. Én tudtam, hogy jól sikerült a felvétel, mert akkoriban még minden jelenet végén felvettünk egy darabot, amit ott helyben előhívtunk, mint egy fotónegatívot, és láttam, hogy rendben van. Ezt a kellemetlen incidenst leszámítva jó volt a Tisza-parton forgatni. Szerettük a Tiszát, és hogy minél otthonosabban mozogjunk, a Sodrásban előtt elkészítettük Gaállal a Tisza – Őszi vázlatok című dokumentumfilmet, amivel az egész folyót feltérképeztük földön, vízen, levegőben. Akkor találtuk meg azt a partszakaszt is, ahol a Sodrásban készült.
Első rendezése, a Feldobott kő tabutémákat feszegetett: az internálásokat, az erőszakos téeszesítést, a cigányok helyzetét, de még a Rajk-per is előkerült benne. Megütötte a bokáját miatta?
Meg hát. Egy évig be volt tiltva a film, és egy jelenetét újra kellett forgatni. Amikor a görög halála után nyomoznak a rendőrök, megkérdezik egy idős műszaki rajzolótól, hogy vannak-e rokonai külföldön. „Igen, egy testvérbátyám Jugoszláviában”. Rádörrennek: „Miért ment oda?” „Nem ment, ott született.” Mi ezen halálra nevettük magunkat, de a cenzorok nem nevettek, mert Jugoszláviát Trianon és Tito miatt sem lehetett emlegetni, akit akkoriban a Nyugat láncos kutyájának tartottak. Ez lett volna az egyetlen poén a filmben, de ki kellett vágnunk, és egy kerettörténetet is forgatnunk a filmhez. Így ment ez abban az időben: előtte a Tízezer napból is vágtak egy kicsit, és kerettörténettel rakták helyre, miután két évig dobozban pihentették.
A Feldobott kő kerettörténete arról szól, hogy a Színművészetire készülő operatőr, akit az apja származása miatt nem vettek fel, és elment geodétának egy évre, végül mégis operatőr lett, és az első filmjét forgatja. Azt üzente ez a jelenet, hogy amit az 50-es években nem engedtek, azt most már lehet. Mi azért igyekeztünk úgy megcsinálni, hogy leváljon a történetről, és akinek van hozzá szeme, az érezze, hol fejeződik be valójában a film. Eredetileg úgy lett volna vége, hogy amikor a cigánytelepen fotózó fiútól el akarják venni a gépét, és ő elrohan, a rendőrök utána lőnek. A filmbe ott most egy nagy reccsenés van, mert azt nem engedték, hogy egy magyar rendőr rálőjön egy civilre. Utána még volt egy rövid jelenet, amiben ült a vonaton és befőttesüvegben vitte a fényképeket valahova – vagyis ment valahova protestálni.
A Cigányok című dokumentumfilmje ihlette a Feldobott kőben a cigányokról szóló részt, akiket egy fertőtlenítési akció során kopaszra borotválnak? Olyan erősek a képek, mintha dokumentumfilm lenne: látni a cigányok szemében a megaláztatást, a pattanásig feszülő idegeket.
A Cigányok kapcsán sok cigánytelepen megfordultunk anyaggyűjtés közben, és sok történet, tapasztalat felgyűlt bennünk. A Feldobott kő önéletrajzi film volt, tehát az is belefért, hogy legyen benne egy rész a cigányokról. Meg ha az ember sorra vette a fontos témákat az internálásoktól a tanyaproblémán át a téeszesítésig, akkor ez kikerülhetetlen volt. Akkoriban a cigányügy napirenden volt a sajtóban. Ehhez a részhez nem is kellett hozzányúlni, mert a filmben ’56 előtt játszódik a jelenet, holott ilyen fertőtlenítő akciók a hatvanas években is voltak még. Azt lehetett mondani, hogy ez a múlt, túl vagyunk rajta, és így engedték. A jelenet egyébként megrendezett volt: megfizettük az embereket, akik szerepelnek benne. Ők pedig vállalták, mert érezték, hogy ez a film értük van, nem ellenük.
Igaz, hogy fentről erőltették: Máté Péter legyen a film főszereplője?
Volt egy ilyen elképzelése Dósai Istvánnak, a Hungarofilm vezetőjének, de mondtam neki, hogy ez az én döntésem, ti csak kereskedjetek a filmmel. Lehet, hogy Máté Péterrel jobban el tudták volna adni a filmet, de ez a fajta gondolkodásmód mindig is távol állt tőlem.
A Feldobott követ meghívták a ’68-as cannes-i filmfesztiválra, ami a francia diáklázadások miatt félbe maradt. Ott volt?
Igen. A filmeket levetítették, de az eredményhirdetés már elmaradt. Egy-két kritikussal találkoztam csak, neves filmesekkel nem. Nagyon rövid időre engedtek ki minket: egy nappal a vetítés előtt érkeztünk, és másnap már mentünk is haza. Szmokingban kellett megjelenni, de nekünk ruhánk is alig volt, úgyhogy a filmgyári ruharaktárból öltöztettek. Egy évvel korábban a Tízezer napnak is nagy sikere volt. Egy neves kritikus azt írta róla, hogy ez a film nem egy, hanem tíz nagydíjat is megérdemelne [Kósa Ferenc végül a legjobb rendezőnek járót kapta – S.T.]. Kósa ráérezhetett valamire, mert magánpénzen – azon a kábé hatvan dolláron – kint maradt. A díjkiosztón aztán felhívták a színpadra, és a lépcsőn egy kicsit megszédült, amit úgy konferáltak fel, hogy annyira meglepte a díj, hogy megszédült. Nem tudhatták, hogy azért esett el majdnem, mert három napja nem evett.
Én is jártam kint hasonló körülmények közt, amikor ösztöndíjjal voltam Párizsban, és átmentem Cannes-ba a fesztiválra. A Hungarofilm elintézte, hogy meghívjanak az oroszok fogadására, amiről elkéstem, és addigra az irgalmatlanul hosszú büféasztalon alig maradt kaja. De észrevettem, hogy az asztal végében egy nagydarab ember komótosan és módszeresen eszik; gondoltam, megnézem, ki az. Hát a Kovács Andris volt. Mondtam neki, Andriskám, adjál nekem is, nagyon éhes vagyok – így tudtam enni Cannes-ban, mert egyébként már nemigen volt pénzem. Hát, így voltunk mi akkoriban a fesztiválokon.
A Szindbádnak hogy-hogy nem Huszárik Zoltán állandó alkotótársa, Tóth Janó lett az operatőre?
Ezt kérdeztem én is a Zolitól. Azt mondta, csak velem tudja elképzelni a Szindbádot. Én viszont nem tudtam elvállalni, mert volt egy francia ösztöndíjam, amit nem akartam lemondani, Krúdyt nem ismertem annyira, és hát különben is Janóval kellett volna forgatnia, hiszen vele készítette a rövidfilmjeit, és a Szindbádba is bedolgozott, mint dramaturg fel is van tüntetve a stáblistán. Hosszan vitáztunk, és végül abban maradtunk, hogy három hónap múlva jövök vissza Franciaországból, ha addig nem talál mást, akkor vállalom a filmet. És megvárt vele.
Hogyan érzett rá a Szindbád stílusára, ha nem ismerte annyira Krúdy világát?
Úgy, hogy bepótoltam, sok Krúdyt olvastam, és a helyszínek is sugalltak képeket. Huszárik már hasonló szellemiségben, asszociatív módszerekkel készítette a rövidfilmjeit, például az Elégiát, a stílus így részben adott volt. És hát ott voltak Krúdy írásai is. Múltkorában jutott eszembe, hogy ha szóba kerül a Szindbád, akkor rögtön előjön – joggal – Huszárik, előjön Latinovits és Dajka Margit neve, és talán még az enyém is. De hol marad Krúdy? Róla miért nem beszélünk? Az egészet ő találta ki. Mi csak megvalósítottuk filmen.
A képi világnak fontos részei Gujdár József makrófelvételei. Hogyan dolgoztak össze?
Úgy, hogy megmondtam neki, mit kell fölvenni, és ő fölvette. A Virágát a napnak című rövidfilmemben sok ilyen jellegű felvétel volt, tehát nem arról volt szó, hogy nem tudtam volna megcsinálni, hanem ezekhez idő kellett. Annak idején úgy csináltuk, hogy Vámos Tomi, aki Szabó István operatőre volt, mielőtt elment Amerikába, napokig ült a kockázógép mellett, hogy lassítson vagy gyorsítson a felvételeken. A Szindbádnál erre nem volt idő, ezért csinálta a makrofelvételeket – nagyon szépen – Gujdár.
Latinovits Zoltán zseniális, de nehéz természetű színész volt. A Szindbád forgatásán is igazolta a hírnevét?
Hogyne. De neki sok mindent elnézett az ember, mert nagyon tehetséges színész volt, és tényleg hozta a figurát: a mozgásával, testtartásával egy pillanat alatt tudott évtizedeket öregedni. Az elején azért akadt egy kisebb konfliktusunk. Zolinak volt egy jelenete a filmben, ahol két lánnyal táncol, úgyhogy leküldtünk hozzá a nyárra egy tánctanárt. Jól érezték magukat, ettek, ittak, beszélgettek, de táncolni nem tanult meg Zoli, az biztos. Amikor eljött a felvétel ideje, és nem ment a tánc, ideges lett. Szólt a kellékeseknek, hogy vigyék ki a képből a székeket, mert zavarják. A kellékesek kivitték, de a tánc akkor se ment. Mondta, vigyék ki az asztalt is. Következőnek már a behajló faágat szerette volna lefűrészeltetni, amin keresztül fényképeztem a jelenetet, mert a suhogó faleveleken átszűrve rögtön előjött Krúdy stílusa. A kellékesek neki is álltak, amikor odaballagtam hozzájuk, és azt mondtam: „Hogy egy képbe mit rakunk be, és mit viszünk ki, azt itt én mondom meg”. Ebből már értettek.
A szék és az asztal mégsem került vissza a jelenetbe.
Hát nem. De az ág maradt. És maradt a két kislány is, akik ezután nagyobb szerepet kaptak – és jobban is néztek ki, mint a Zoli.
A híres étteremjelenetre, amikor Szindbád a pincérrel, Vendelinnel beszélget, hogyan emlékszik?
Azt a művészi húsleves-evést Latinovits magából hozta, instruálni se kellett. A stábnak viszont emlékezetesebb volt egy másik étkezés, amit Majmóka készített Szindbádnak. Az úgy jött létre, hogy Dajka Margit az egyik forgatási nap végén kérte a gyártásvezetőt, hogy adjon egy kocsit, mert ki akar menni a piacra. A gyártásvezető nem értette a dolgot, de adott kocsit, Margit pedig bevásárolt. Mint kiderült, ő főzte meg azt, amit feltálalt. Tudtuk, hogy nagyon jól főz, úgyhogy soha olyan gyorsan nem dolgozott a stáb. Világos volt, hogy a jelenet után mi ehetjük meg az ételt.
Ha a jugoszláv poént ki is vágták a Feldobott kőből, később azért forgatott egy vígjátékot. A Holnap lesz fácán egyértelmű allegóriája a Kádár-kornak, ráadásul annyi benne a meztelenség, amennyit egy Jancsó-filmben se látni. Nem lett belőle botrány?
Lehetett volna, de akkor volt főigazgató-váltás. Amikor hallottam, hogy a Holnap lesz fácánt és a Bástyasétány ’74-et egy alkalommal nézte meg az új főigazgató, tudtam, hogy valamelyiket be fogják tiltani. Végül a Bástyasétányt tiltották, de lehetett volna a Holnap lesz fácán is az áldozat. Értették az áthallásokat az illetékesek, de a hetvenes években már volt egy összekacsintás a hatalom részéről, mert a rendszernek szüksége volt a magyar filmre, hogy azt mondhassák, hát hogyne lenne itt demokrácia, amikor ilyen rendszerkritikus filmek készülhetnek. A Filmszemlére pedig tucatjával jöttek a neves külföldi kritikusok, akik rögtön elkezdtek kérdezősködni, ha egy filmet betiltottak.
Miért nem rendezett több vígjátékot?
Mert fanyalogva fogadták a Holnap lesz fácánt. Páskándi Gézával, akivel együtt írtuk a filmet, volt több filmtervünk is, de elment tőlük a kedvem. Pedig volt lehetőség az abszurdoidban, ahogy Géza emlegette ezt a stílust.
A 80 huszárban az ’56-os forradalomról akartak beszélni a ’48-ason keresztül?
Igen. Csoóri Sándorral eredetileg a mádéfalvi veszedelemről akartunk filmet csinálni, aminek már a Tiszatájban megjelent forgatókönyve is nagy vitákat váltott ki, és végül nem is engedélyezték a filmet. Akkor arra gondoltam, hogy ha egy másik történelmi eseményből csinálunk egy olyan filmet, amit a közönség is szeret, akkor talán a mádéfalvit is engedik. Így készült el a 80 huszár, de a mádéfalvit utána sem lehetett filmre vinni, mert az még direktebben szólt volna ’56-ról.
Mi volt a története?
Mária Terézia arra akarta kényszeríteni a mádéfalvi székelyeket, akik addig csak katonai szolgálatot teljesítettek a Monarchiának, de azt is úgy értelmezték, hogy a saját, erdélyi területeiket védik, hogy adózzanak is. Ami jogtalan volt, mert a Habsburgok adómentességet biztosítottak nekik. A mádéfalviak vitatkoztak, elégedetlenkedtek, és végső tiltakozásul egy részük felment a hegyekbe. Időközben azonban már beindult az elnyomó gépezet, és ha egy hadsereg a tett helyszínére ér, ott lőni fog. Szét is lőtték Mádéfalvát: több száz sebesült és halott volt, a többiek pedig kifutottak Moldovába. Ez később bekerült a bukovinai székelyekről szóló, Sír az út előttem című dokumentumfilmembe.
A Mádéfalvi veszedelemben tehát egyértelműek voltak az ’56-os áthallások, de ott vannak azok a 80 huszárban is, amikor például a tüntető lengyel diákok közé lövetnek a Monarchia katonái, és utána a lakosság kiteszi az ablakba a gyertyákat. Vagy amikor az osztrák tábornok vitatkozik a lengyel pappal, aki azt szeretné, hogy vigyék haza az idegen katonákat, ami elég pontosan rímel a „Ruszkik haza!” jelszóra, és erre mondja az osztrák tábornok, hogy „Ha mi kivonulunk innét, mit gondol, ki jön a helyünkre?”. Ezek merész mondatok voltak abban az időben.
A 80 huszár volt a legnehezebb forgatása?
Meglehet. Az is beletellett másfél órába, hogy a forgatás helyszínére érjünk, és a környezeti viszonyok is ridegek voltak. Egyszer kisebb lázadás tört ki a színészek között, egy hosszú, esős nap végén mondták, hogy elég volt, nem forgatnak tovább. Mondtam nekik, hogy rendben, abba lehet hagyni, de én azokkal folytatom a jelenetet és a filmet, akik maradnak. Aki visszamegy, attól elköszönünk. Persze mindenki maradt, de nem bánták meg: a film sikere után mindig kérdezgették, mikor csinálunk még egy 80 huszárt. Mondtam nekik, hogy csinálhatunk, de ti abból kimaradtok, mert én maximum a 80 markotányosnőt tudnám ezek után megcsinálni.
Nem esett senkinek bántódása a forgatáson?
Volt egy jelenet, amelyben egy helyőrséget kellett elfoglalni a huszároknak, és ehhez átvágtázni egy hídon. Nyirkos volt az idő, a híd fából volt és nagyon csúszott, úgyhogy mondtuk a színészeknek, majd a kaszkadőrök megcsinálják, de a legtöbben ragaszkodtak hozzá, hogy ők vágtassanak át a hídon. Köztük Szilágyi István is, akinek a hídon megcsúszott a lova, Pityi pedig nagy ívben lerepült a lóról a híd túloldalára, ahol hatalmas sziklák voltak. A kaszkadőrszakértő azonnal odaugrott hozzá segíteni – amit egyébként nem lett volna szabad, mert ment a felvétel –, és megkérdezte a nyöszörgő Pityitől: „A répa baba?” Pityi bólintott, a kaszkadőr pedig otthagyta: a lényeg rendben volt.
A lovaknak sem esett baja, de egyet le kellett lőni, mert a film végén, amikor belegázolnak a mocsaras tóba, úgy lépett szerencsétlen, hogy eltörött a lába. Ha pedig egy ló lába eltörik, azt nem lehet sínre tenni, a lovat le kell lőni. A haláltusája be is került a filmbe. Ez már a filmesek kegyetlensége, hogy azt nézik, mit lehet ebből a szomorú helyzetből hasznosítani, de szerintem mindig az a kérdés, hogy minek az érdekében teszik.
A 80 huszárból nőtt ki aztán a 2. magyar hadsereg doni katasztrófáját feldolgozó dokumentumfilm-sorozata, a Krónika?
Nem. A Mádéfalvi veszedelmet azzal az indokkal nem engedték elkészíteni, hogy túl drága, holott készültek annál drágább filmek is akkoriban. Ezért úgy döntöttem, hogy leegyszerűsítem a filmgyártást, és hát nincs annál egyszerűbb, mint hogy egy ember ül és beszél, egy másik pedig felveszi. Először Bihari Józsefről akartam portréfilmet készíteni, aki kiváló színész volt, és mivel Erdélyből jött, ennek ürügyén Erdélyről is lehetett volna mondani valamit, ami akkoriban tilos volt. Beszélgettünk Csoórival, hogy a 2. magyar hadsereget is nagy hallgatás övezi, próbáljuk meg azt is elkészíteni. Így indultunk neki. Mondtam, hogy kétrészes film lesz, de aztán egyre terebélyesedett a film, és előbb 5, majd 10, végül 25 részesre duzzadt. Ez egyfajta teljességet is jelent, de ha nem 25 részes, nem is engedték volna vetíteni. Így is leállították az 5. rész után, mert valakik szóltak a szovjet nagykövetségnek, hogy nézzenek utána, milyen dokumentumfilm megy a magyar televízióban. Utánanéztek, és akkor szünet lett, beszélgettek róla, majd némi vágás után újra vetítették, de az eredeti verziót csak a rendszerváltás után engedték. Az egyik cenzor meg is fogalmazta, mi volt a baj, amikor rám förmedt: „Hogy gondolja, hogy 25 részes filmet forgat a fasiszta Horthy-hadseregről, amikor a magyar munkásmozgalomról sem készült ilyen hosszú film?!”.
Erdély különleges helyet foglal el az életében.
A hatvanas években egy filmes delegációval mentünk Bukarestbe, ahol megkérdezték tőlünk, van-e valamilyen kívánságunk. Mondtuk, szeretnénk elmenni Erdélybe, ők meg, hogy persze, elintézik. Másnap rákérdeztünk – akkor még intézték. Harmadnap szintén. Végül eljött az utolsó nap, amikor elvittek minket Brassóig: tessék, innen benézhetnek Erdélybe… Először akkor sikerült valóban eljutnunk Erdélybe, amikor az Ítéletet forgattuk ott magyar-szlovák-román koprodukcióban [1969-70 táján – a szerk.]. Akkor mindent bepótoltunk: megismertük a tájat, az embereket, Szervátiusz Tibort vagy Kallós Zoltánt, de nemcsak a néha átkerülő műveik alapján, hanem személyesen is. Jelentős áttörést hozott az Ítélet, mert ezután kezdett a magyar filmgyártás erdélyi színészeket is foglalkoztatni. Egészen távolra is nyúlt a hatása, mert ha nincs ez az erdélyi út, valószínűleg a Duna TV elnökségét sem vállalom a 90-es években.
Melyik filmjeire a legbüszkébb?
Azt szoktam mondani, hogy ha egy filmből megragad az emberekben 10-15 perc, akkor érdemes volt elkészíteni. Remélem, hogy sok filmemben van egy negyedóra, amit érdemes megnézni. Operatőrként nagyon válogatós voltam, csak azt vállaltam el, aminek a forgatókönyvét és a rendezőjét is jónak tartottam. Ezért kevés filmet csináltam az életem során.
Van nagy sérelme, fájdalma a pályájával kapcsolatban?
Sajnálom, hogy a Mádéfalvi veszedelem nem készült el. A Duna TV-ben eltöltött 7 év se tett jót a filmes pályámnak. Más szempontból szükség volt rá, de a filmezés terén ez hét év szünetet jelentett. Miután eljöttem a Duna TV-től, voltak forgatókönyveim, amiket meg akartam csinálni, de nem sikerült rájuk összeszedni a pénzt, és lassan elmúlt az idő. Ahogy a filmterveket elfelejtették, én magam is elfelejtettem filmet készíteni.
Miről szóltak volna?
A Transzszibériai álom egy Gulág-történet, amibe besűrítettem volna azt a sok történetet, amit a Sír az út előttem vagy a Magyar nők a Gulágon készítése közben hallottam. Ezek a dokumentumfilmek nyelvi határokba ütköztek, hiszen egy francia cinefiltől sem lehet elvárni, hogy megnézzen egy 25 részes magyar dokumentumfilmet. Nyugaton nem tudják, mi történt Magyarországon, csak az, aki olvasta Szolzsenyicint, egy játékfilmmel viszont fel lehetett volna hívni a figyelmet ezekre a történetekre. A másik film pedig Amrita Sher-Gilről, a félig magyar, félig indiai festőnőről szólt volna, aki megteremtette a modern indiai festészetet. Biztos lettek volna még további filmjeim is, mert az ember akkor tud továbblépni, ha valamit elkészít, és ott folytatja, ahol abbahagyta.
Néz még magyar filmeket?
Ritkán és csak a jobbakat. Legutóbb az Anyám és más futóbolondok a családból-t láttam, és a Saul fiát, amit egy stílbravúrnak tartok, de azt hiszem, ezt csak egyszer lehet megcsinálni. Kíváncsi vagyok, milyen lesz Nemes Jeles László második filmje. Láttam az Enyedi-filmet, a Testről és lélekről-t is, de az hidegen hagyott. Más világ, amire én nem rezonálok.
Szokott még fényképezni?
Egyre kevesebbet. Tudom, hogy egy kép honnét a legjobb, de már nem tudok odamenni, ahonnan fényképezni kéne. De azért még hurcolom magammal a gépet.
Foglalkoztatja az elmúlás gondolata?
Az elmúlásé nem, de az igen, hogy az eltávozás lehetőleg ne fájjon. Egyébként tudomásul veszem, hogy éltem fiatalon, középkorúan, és öregen is. El tudok menni, ha eljön az idő.
Összességében elégedett a pályájával?
Elégedett nem vagyok, de elfogadom, hogy így történtek a dolgok. Persze nem olyan értelemben, hogy ha újjászületnék, akkor is így élnék. Nem pont így élnék, de sok mindent megtartanék belőle.
