Hosszú idő után újra nagyjátékfilmmel jelentkezett Fekete Ibolya: a 20. század kaotikus magyar történelmén átívelő négygenerációs kvázi-önéletrajzi családtörténet kisebb hibái ellenére egyszerre lett szórakoztató, szép és mélyreható.
Egy romokban lévő filmipar feltámasztásához nem elég az állami támogatásrendszert helyrepofozni, elengedhetetlen egy új generáció színrelépése, aki visszarángatja a csalódott közönséget a moziba. Ez a generáció látszólag elindult: csupa tehetséges pályakezdő bizonyította az elmúlt két évben, hogy képes nemcsak a hazai nézőket megszólítani, de akár külföldi sikereket is elérni. Bodzsár Márk (Isteni műszak), Zomborácz Virág (Utóélet), Reisz Gábor (VAN valami furcsa és megmagyarázhatatlan), Ujj Mészáros Károly (Liza, a rókatündér) valamint Nemes Jeles László (Saul fia) bemutatkozása egyaránt reménykeltő a magyar film jövőjét nézve. De egy egészséges filmipar működéséhez nem elég elindítani az újakat, muszáj kihalászni a romok közül a korábbi generációk tehetséges tagjait, akik fejére rádőlt az előző támogatásrendszer. A Filmalap ebben az utóbbiban kapta eddig a legtöbb kritikát, ugyanis számos bizonyított rendező kényszerül rá, hogy morzsákért kaparásszon a törmelékek alatt az életben maradás reményében, mint Pálfi György, aki gyakorlatilag minden filmjét egyre kevesebből kényszerül elkészíteni. Szerencsére nem mindenki ilyen peches, és néha olyan alkotók másznak elő a romok alól és porolják le magukat, mint Fekete Ibolya.
Fekete Ibolya legújabb filmje, az Anyám és más futóbolondok a családból ugyan 14 évvel a Chico után, de következesen viszi tovább azt a vonalat, amit a rendezőnő előző két nagyjátékfilmjével felrajzolt. Az Anyám sokkal könnyedebb mű: bár ugyanúgy az egymást váltó politikai rendszerek és ideológiák által felőrölni próbált ember története, sokkal optimistább, mint elődei. A film egy többgenerációs családtörténet, mely egy betegeskedő nagymama visszaemlékezéseiben elevenedik fel, miközben a jelenben rendre konfliktushelyzetekbe kerül róla gondoskodó lányával. A jelen azonban mindössze keretként szolgál, megpihenő állomásokként ékelődik a múlt nagy fordulópontjai közé, melyek száz évet, négy generációt és rengeteg politikai-ideológiai változást ölelnek fel, de jöhet háború, forradalom, bármilyen új rezsim, egy dolog örök: és ez a család. Így az Anyám nemcsak egy személyes családtörténet, hanem a nagybetűs Család története, egyben a magyar népé.
Fekete Ibolya, aki forgatókönyvíróból lett dokumentumfilm-rendező, majd fikciós műveket is rendezett, sose szakadt el teljesen a dokumentum műnemétől. Első nagyjátékfilmjét a székből 1996-ban jegyezte, a Bolse vita pedig nyers, cinema verités stílusával fontos kordokumentuma lett a rendszerváltozás utáni Magyarországnak és a „hirtelen jött és hamar elmúlt” örömnek, amit az új rendszer hozott. A Chico is megtartotta a dokumentarista stílust, sőt, a film még bonyolultabb viszonyrendszerben állt a valósággal, ami nem csak inspirálta azt, de átszőtte, szerves részévé vált a narratívának, miként egy chilei-magyar vándorlását követtük egyik országból, háborúból, politikai és ideológiai rendszerből a másikba. Az Anyám ugyan formailag sokkal „játékfilmesebb” elődjeinél, nem maradnak el a rendezőnő védjegyévé vált archív felvételek, a történet pedig nemcsak valós történelmi közegekbe van ágyazva, de a cselekmény nagy részét is az élet ihlette: a legtöbb jelenet vagy konkrétan Fekete Ibolya saját emléke „futóbolond” családjáról, vagy ismerősöktől hallott sztorik alapján íródott és csak néhol egészül ki fiktív szituációkkal. Persze a néző számára lehetetlen elkülöníteni ezeket, talán még magának a címszereplő társaságnak is, hiszen az emlékezet is összekotyvasztja hosszútávon a valóst, hallottat és elképzeltet.
Egy másik motívum, ami összeköti Fekete Ibolya filmjeit, az a vándorlás: a Bolse vitában a lehulló vasfüggöny indítja el az emberek ki- és beáramlását, egyfajta kulturális olvasztótégellyé alakítva Budapestet; a Chicóban főhősünk mindig az adott politikai rendszer elől menekül más országba, mindenhol űzött vad, de sehol sincs otthon; az Anyámban pedig egy nemzet egymást váltó uralkodó ideológiái terelik a családot rendre új fedél alá. Az Anyám famíliája azonban nem az országban keresi az otthont, hanem egymásban, ezért mindegy, hogy jólétben vagy szegénységben élnek: amíg egymást segítik, boldogak. Chicóval ellentétben nem rendelkeznek határozott ideológiai nézetekkel, így a mindenkori konfliktusuk az adott rendszerrel nem a szembenállás, hanem a kívülállás, a semlegesség. Ezért nem kell elhagyniuk az országot sem (kivéve, amikor egy másikhoz csatolják őket), csak mindig egyel odébb állni: Erdélyből Debrecenbe, onnan fel Pestre, majd le Tatabánya mellé.
Az Anyám és más futóbolondok a családból Fekete Ibolya legszemélyesebb alkotása, melyet a Chico elidegenítő formájával szemben szórakoztató, lágy komédiába csomagol, miközben nemcsak egy talpraesett, bohókás család történetét meséli el, hanem a 20. század sorozatos nemzeti traumáit is feldolgozza – legközelebbi párfilmje így a Szamárköhögés. Egyetlen hibájának a dramaturgiai egyenetlenségeket, töredezettséget lehet felróni, valamint a film jelenének történéseit, amelyek néha sután illeszkednek a szüzsébe, ám amennyire jószívű ez az alkotás, olyan könnyen szemet hunyunk a problémái felett. Fekete Ibolya így nemcsak azt bizonyítja, hogy az ő generációjának is van keresnivalója a fiatal filmesek mellett, de a filmje tézise is ez: a politikai változásokat – legyen az egy új rezsim, vagy egy új állami támogatásrendszer – csak úgy lehet túlélni, ha a különböző nemzedékek kéz a kézben viszik egymást előre.
