A királynő hortyogva alszik el a tiszteletére szervezett ebéden, majd minden sápítozás ellenére inkább a huncut tekintetű indiai szolgával beszélget mangókról. Egy lagymatag vígjáték és a brit arisztokrácia szatírája is lehetne – ám a mindezt földbe döngölő dráma emlékeztet arra, hogy ez a valóság.

Viktória királynő nemcsak a történelem egyik leghosszabb ideig regnáló uralkodónője volt (azóta ükunokája lekörözte), de kalandos élete kiapadhatatlan forrásul szolgál sok alkotó számára. Stephen Frears azt az időszakot választotta, amelyre csak az elmúlt években, több mint száz évvel a királynő halála után derült fény. A nem mindennapi barátságról ugyan rengeteg naplóbejegyzés és levél született, a királyi család gondosan titkolta a számukra kínosnak vélt kapcsolatot. Shrabani Basu indiai írónő a 2000-es évek elején kezdett kutakodni a történtek után, és 2010-ben jelentette meg munkájának gyümölcsét, a Victoria & Abdul: The True Story of the Queen’s Closest Confidant címmel. Egy ilyen történet pedig megfilmesítésért kiált, az angol arisztokrácia vászonra álmodását jól ismerő Stephen Frears kapott is az alkalmon.

Frears ért az kosztümös víziókhoz, az arisztokratákhoz és az királyi lelkeket nyomasztó problémákhoz. Az 1988-as Veszedelmes viszonyok a 18. századi francia arisztokrácia világában játszódott, 2006-ban pedig A királynő című filmjével ott volt az Oscar-esélyesek között. Az utóbbiban II. Erzsébet életébe kukkanthattunk be, az őt alakító Helen Mirren pedig az Oscar-díjkiosztó színpadára: játékával elnyerte az aranyszobrot. Azóta néhány felejthetőbb filmmel (Philomena – Határtalan szeretet, Florence – Tökéletlen hang) ugyan Frears ott ólálkodott a nagyobb díjak körül, ám nem rendezői zsenije, hanem sokkal inkább színészei miatt. Most ismét visszatért a királynőkhöz, II. Erzsébet ükanyja utolsó éveit mutatja be egy kiegyensúlyozatlan tragikomédiában.

Ugyan sok a drámaiság miatt hozzáköltött elem, a történet valós: az idősödő királynő (Judi Dench) udvarába két indiai küldött érkezik, hogy az India császárnője címet is birtokló Viktóriának egy protokolleseményen egy érmet adjanak át. Egy összekapcsolódó tiltott tekintet pedig ahhoz vezet, hogy a királynő újra meghívja a két indiait magához, Abdul Karim (Ali Fazal) pedig olyan hatást gyakorol rá, hogy továbbra is az udvarában tartja és egyre magasabb pozícióhoz juttatja. A magányos és besavanyodott királynő újra megleli életkedvét újdonsült barátja segítségével, urdukul tanul, és ismét nyitottá válik a világ dolgaira. Roppantul konzervatív udvartartása – élükön a fiával, Edwarddal (Eddie Izzard) egyáltalán nem nézi jó szemmel az új barátságot, ez pedig beárnyékolja a királynő utolsó éveit.

A film első fele akár egy átlagos, könnyed, nyári popcornmozi is lehetne. Folyamatos humorbombák, a brit arisztokrácia és a karótnyelt nemesség túlzó karikatúráját látjuk – egy olyan közeget, ahol egyértelmű a néző számára, hogy az ember egy idő után inkább a halált várja. A királyi udvar szigorú szabályai mind-mind nevetség tárgyává válnak a filmben, főleg akkor, mikor a kissé szertelen indiaiak megjelennek. A jeges brit hangulatot meleg fuvallatként borzolja fel Abdul személye, ezzel együtt a királynő is leveti marcona álarcát, és egy csapásra nyájas nénivé vedlik át az indiai szolga kedves szavaitól. A film közepén van egy kissé sziruposnak ható, ám fontos fordulópont, amikor a királynő őszintén megosztja őkirályi bánatát Abdullal. Innen kezdve a film hangulata is gyökeresen irányt vált, ami azért kegyetlen húzás, mert a háromnegyed órányi tömény szórakozást nagyon komor hangulatú dráma váltja fel, s ez aztán csak egyre sötétebb irányokat vesz.

Épp emiatt furcsa hibrid a Viktória királynő és Abdul. Mire az ember lelkileg rákészülne a könnyed limonádéra, orvul bele van lökve valami sokkal komorabba. Úgy tűnik el a nevetés és a könnyedség a filmből, ahogyan Abdul is – a film második felében ugyanis indokolatlan módon szinte teljesen a háttérbe szorul, emiatt pedig meglehetősen kiegyensúlyozatlan a cselekmény. A helyzetből fakadó dráma elég is lenne, azonban még erre vannak rápakolva fölösleges mellékszálak – az egyik mellékszereplő halála –, ami által sajnos egyértelművé válik, hogy Frears esetlenül tolta túl a drámabiciklit.

Az elejéből egy kis komolyság hiányzik, a végéből némi nevetés. Ami viszont állandó, az természetesen Judi Dench átütő játéka, tökéletesen hozza a házsártos öregasszonyt, de a csillogó szemű, gyermeteg Viktóriát is, akit sokkal inkább felvillanyoz egy mangó, mint a birodalom ügyei. Ali Fazalra talán az a jó kifejezés, hogy nagyon kedves jelenség a vásznon, hihetővé teszi, hogy egy mogorva királynő is meglágyul tőle. Az apróbb szerepekben olyan ünnepelt briteket láthatunk, mint Michael Gambon és Olivia Williams, a leginkább azonban Eddie Izzard Edwardja emlékezetes.

Ha valamire, erre a filmre igaz, hogy sírni és nevetni egyaránt lehet rajta. Ez sosem baj, de mintha nem szándékos koncepcióról, a tragikomédia újraértelmezéséről szólna, hanem arról, hogy Frears nem igazán tudta eldönteni, vígjáték legyen drámai végkifejlettel, vagy dráma poénokkal. De a félresiklott érzelmi hullámvasutat is lehet élvezni, ha Judi Dench ül mellettünk.